Hello kedves olvasó!
Nem tudtam, nem tudom eldönteni, hogy ezt az élettapasztalatomnak (ugyanis aki nem ismer annak elmondom: az előző húsz-huszonöt évet a rendvédelem területén, pontosabban hivatásos rendőrként éltem meg), vagy az írói vénámnak köszönhetem, de -a visszajelzések alapján- sajnos túl sok olvasóm szemébe csaltam könnyeket. Pedig nem akartam.
Nyilván, mint a híreket egyébként zabáló, azokat a kocsiban óránként újra és újra meghallgató, az összes híradót megnéző, a jelentősebb lapokat elolvasó, a netet bújó, tájékozódni vágyó emberként én is értesülök az ügy fejleményeiről. Ahogy egyre több részlet lát napvilágot, úgy veszem észre, hogy mennyire kezd hasonlítani a valóság, és az általam, az esetről, Kata haláltusájáról írt bejegyzés. Iszonyatosan beletaláltam, pedig nem lett volna szabad beleéreznem Kata fájdalmába, mert még most is fáj nagyon.
Ha veszed a fáradtságot kedves olvasóm és a linkre kattintva elolvasod a fent említett spotot, akkor már te is tudni fogod, hogy milyen fájdalomról, milyen félelemről beszélek. És akkor majd megérted azt a felháborodást, amit most én érzek.
Sok, túl sok emberölés történt, történik kicsiny hazánkban. Bándy Kata ügye nem egyedi eset. Kriminalisták, rendőrök, pszichológusok, szociológusok -talán még politikusok is- dolgoznak azon, hogy ez ne legyen így. Ennek ellenére a sok most már nem sok, hanem egyre több és ennek -úgy látom- nem szakad vége. Legalább is nem itt és nem most.
Bándy Kata ügye nem egyedi eset, mégis, az az iszonyatos brutalitás, primitivizmus, ok és indok, amivel egy műveletlen és végtelenül primitív, ugyanakkor rendkívül korlátolt, barbár elme végrehajtotta az elmúlt évek egyik legsúlyosabb kéjgyilkosságát, elvéve egy értelmes, okos, szép és nem utolsó sorban társadalmunk egy szorgos, HASZNOS tagjának fiatal életét, arra enged következtetni, hogy ebben az országban lassan egyeseknek már tényleg mindent szabad!
Ne essen félreértés! Én nem cigányozok! Nincsenek bennem előítéletek és tényleg a legmélyebb tiszteletem az egyre szűkülő kivételnek, de! De engedtessék már meg nekem (nekem, neked, mindenkinek) végre, hogy elmondhassa a véleményét.
Hangsúlyozom: -nincsenek bennem előítéletek. Nem vagyok a mellét verdeső "nagyonmagyarok " egyike sem! Ám a véleményem, mely a saját bőséges tapasztalatomon, a szüleimtől kapott (és a barátaim, ismerőseim szerint is megkérdőjelezhetetlen) tisztességemen, az ebből fakadó igazságérzetemen alapul, azt mondatja velem, hogy eljött az idő!
Eljött annak az ideje, hogy mindenkit megkérjek: - nem higgyetek többet az egymásra mutogató, időnként kormányokat alakító politikusok hazudozásának! (Rend két hét alatt? Ugyan milyen rend van itt?) Ne higgyetek a médiabirodalmakat fenntartó két nagy párt demagógiájának! Ne higgyetek a liberális ömlengésnek szabadságjogokról, demokráciáról, a felzárkóztatás szükségességének szajkózásáról! Ne higgyetek!
Inkább higgyetek az én szememnek! Inkább higgyetek a saját szemeteknek! Nem hiszem el, hogy van ma Magyarországon valaki, aki nem látja, hogy merre tart ez az ország! Két út van előttünk: Az egyik egy olyan sötét diktatúra, amilyet talán még Adolf Hitler, vagy Sztálin sem bírtak felépíteni.
A másik -és ennek van most a legnagyobb esélye- egy anarchia! Olyan országban fogunk rövidesen élni, ahol az életednek legfeljebb csak pénzben kifejezhető értéke lesz. Ha tehetős vagy túléled az elkövetkező pár évet, ha nem eltaposnak. Egy olyan országban fogunk rövidesen élni, -ha máris nem ott élünk- ahol senki sincs biztonságban. Sem éjjel, sem pedig nappal.
Ahol egy huszonöt éves pszichológus meghal, mert nincs, aki vigyázzon rá. Ahol egy huszonöt éves pszichológuslánynak meg kell halnia, mert állatok járják az éjszakát, akik bedrogozva a prédára várnak és a szemükben nincs értéke az emberi létnek! Látszólag nem félnek semmitől. Ölnek! Némi szexért, egy mobiltelefonért, kétszáz forintért.
Ám a saját életük mindennél fontosabb, hiszen így nevelkedtek, így érzik, így tudják. A saját jogaik felette állnak bárki jogánál! Ezért aztán oda jutottunk, hogy bármit megtesznek. Bárkivel! Puszta szórakozásból!
Kötelességeik viszont nincsenek! Csak nekünk! Gyermekeket nevelünk jóra, tisztességre. Dolgozunk! Ebből jövedelmünk származik. Fizetjük a rezsinket, vagyis a szolgáltatások árát. Lakunk, eszünk, autót tartunk fenn. Az orvosi ellátásunkért járulékot fizetünk, nem is beszélve arról az irdatlan mennyiségű pénzről, amit a járulékbefizetéseinken túl adunk orvosainknak, az egészségügyi személyzetnek a tisztességes ellátásért. A közös teherviselés elve alapján adót fizetünk, melyre ugye szintén kötelesek vagyunk.
Nem volna szabad, mégis leegyszerűsítem: -a fentiekből egyértelműen következik, hogy végül is kötelesek vagyunk eltartani őket! Míg ők rajtunk röhögve a mi pénzünkből szaporodva nőnek lassan a fejünkre, miközben lopnak, rabolnak, ölnek! Bándy Katákat csak úgy, nyolcvanéves öregasszonyokat egy ócska porszívóért és némi élelemért, kézilabdázókat puszta kedvtelésből. Aztán meg sírnak. Meg joguk van. Joguk van a védelemhez, a tisztességes eljáráshoz, a börtön mindent elfedő, számukra kellemes melegéhez.
Senki felett nem akarok pálcát törni, de (az összes korábbi és a mostani) korrupt, impotens kormány nem fogja ezt a problémát megoldani. Szerintem új demokrácia kell. Egy olyan demokrácia, ahol mindenkinek van joga, ha a kötelességét már teljesítette. Új állam kell! Egy olyan ország, ahol a teherviselés valóban közös, ahol senki nem bújhat -magának plusz jogokat követelve- az etnikai hovatartozásának pajzsa mögé. Ahol élsz és megélsz, ha letetted azt az asztalra, amit kell. Ahol hagynak élni és nem pedig a véredet szívják a hatóságoknak és bankoknak nevezett uzsorások csak, hogy másokat ugyanaz az állam teljesítmény nélkül tartson el! Ahol este tíz után nem a halál az úr! Ahol Bándy Kata békében hazaérhetett volna!
Kata! Remélem, hogy a halálod nem volt hiábavaló! Nem ismertelek, de ismertem, ismerek szakmabelieket, akikre értékes emberekként nézek fel. Remélem, hogy a halálod végre felnyitja azok szemét, akik eddig vakon hittek rendben, közbiztonságban, politikában. Hiszem és tudom, hogy nemcsak a gyilkosod, hanem azok áldozata is vagy, akik hagyták, hogy ez megtörténhessen ma Magyarországon, Pécsen veled. Remélem, hogy a haláloddal minden jóérzésű, tisztességes emberben végleg eltört valami. Ahogy bennem eltörött. Szerintem a pohár most betelt és pillanatokon belül túlcsordul, ha nem lesz végre igazi rend ebben az országban. Nyugodj békében. Remélem segíthettem!
Amint ott üldögélek, a reggeli Hírharsonát lapozgatva és a forró italt kortyolgatva, a szokásos merengésemnek valamit gátját vetette. Kerestem az okát. Csak nem elfejtettem valamit? Azután, mint valami valóságos meteoriteső, mint egy irgalmatlan és istentelen villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés: -de hát öcsémuramnak ma van a születésnapja!
Egy röpke fertály-óra múlva, a postára érkezvén, az elém nagy hajbókolva érkező postamestert -aki rangban bőséggel alattam áll- utasítottam, hogy teremtsen öcsémurammal kapcsolatot Bell nagy találmányának, a távbeszélőnek segítségével.
De, hogy eme ékes napról mindenki más is jól értesüljön, e levelet (blogpostot) befejezvén, még itt, a postahivatalban újfent utasítottam a postamestert (akit valami Mark Zuckerbergnek, vagy minek hínak') , hogy juttassa el az írást a széles néptömegek felé oly módon, hogy kifüggeszti azt hivatalának falára (kitettem az üzenőfaladra) és felhívja minden arra haladót a levél elolvasására, okulásképpen, hogy megfelelő ajándékokkal halmozzák majd el a kellő időben a megfáradt testben hazaérkező utazót: -vagyis nagy tiszteletű öcsémuramat!
