Az apaság (normális esetben) szerencsére egy olyan műfaj, amely egy egész embert kíván. (Korábbi írásaimban olvashattad, hogy hét hónappal ezelőtt ismét gyermekem, ismét kisfiam született.) Ez az oka annak, hogy sem időm, sem erőm, sem energiám nem marad az írásra. Sajnos. Nos ez valóban igen sajnálatos, főleg egy blogger, egy reménybeli író számára, azonban maga a tény, hogy apa lehetsz, sokkalta többet ad, mint amennyit elvesz tőled, így azért nem dőlök a kardba, amikor arra gondolok, hogy nem jut (túl sok) időm olyan úri huncutságra, mint az írás. De hadd forduljak végre abba az irányba, amiért mégis "tollat ragadtam" ma este.
Amikor az ember fia végre elindul a felnőtté válás lépcsőfokain, követ ugyan el hibákat, de, ha otthonról jó erkölcsi alapokkal indul, akkor e hibák inkább megerősítik az elképzeléseiben a terveiben, sem mint letaszítják a mélybe. Én, a hibáimból tanulva, ma már próbálok olyan életet élni, ami jó a gyermekeimnek, a feleségemnek, ami jó nekem és a tágabban vett környezetemnek is. Igyekszem megfelelni az elvárásoknak, igyekszem jogkövető magatartást tanúsítva az írott és íratlan szabályok szerint élni. Ez néha nem könnyű én mégis így teszem és -talán ostobaságnak gondolhatod, mégis- erre nevelem a fiaimat is.
Ezért is furcsa a számomra sokszor más emberek gondolkodása. Például nem fér a fejembe, hogy mit gondolhatott P. Erika (Szita Bence korábbi nevelőanyja, majd a kisfiú sérelmére elkövetett brutális emberölés egyik gyanúsítottja), amikor -a sajtóban található hírek szerint- már a tette előtt hetekkel elkezdte kitervelni a gyilkosságot. Nem tudom felfogni: -hogyan gondolhatta azt, hogy e cselekedettel majd megoldja a problémáját, nevezetesen azt, hogy a kisfiút félreállítva ismét összekötheti az életét a gyermek (nevelő)apjával.
Egy ép elméjű, normális gondolkodású ember azon van, hogy a problémáit megoldja, vagy sikeresen lép tovább olyan ügyekben, mint mondjuk egy félresikerült kapcsolat. Egy ép elméjű ember pontosan annyit vár az élettől (így negyven környékén ez már kijelenthető), amennyit az -észszerű keretek között- adni tud. Egy ép elméjű ember csak olyan tervek sző, amelyek megvalósíthatóak anélkül, hogy ő maga, vagy más bajba keveredjen.
Felfoghatatlan, ahogy ez a nő tervezett. Felfoghatatlan, hogy egy olyan ember, aki önmaga is szülő, egy kisgyermek halálán keresztül látta az utat a saját boldogulása felé. Egyszerűen nem értem, hogyan juthatott idáig el! Hogyan gondolhatta, hogy ezt meg lehet úszni és, hogy ebből aztán tovább lehet majd lépni. Vagy úgy akarta a hátralévő életét leélni (szeretett párjával), hogy csak ő tudja: -megölte a gyermeket, aki szerinte az útjában állt? Nem értem.
Ma egy hete, hogy a sírban elhelyezték Bencét. Ma egy hete, hogy el kellett temetni egy kisfiút, aki senkinek sem ártott és számomra teljesen mindegy, hogy ki szúrt, vagy ki ütött lapáttal. Számomra teljesen érdektelen, hogy kinek milyen szerepe volt a három gyanúsított közül az emberölés végrehajtásában. És, hogy miért? Joggal kérdezheted, de azonnal válaszolok is rá. Azért, mert aki részt vesz egy ilyen cselekedetben, lett-légyen bármilyen szerepe, kapcsolódjon be az ügy bármely szakaszában: -csak a kiszabható legsúlyosabb büntetést érdemli!
Nem ismertem Bencét. Ahogy az ország 99%-a sem ismerte, de az eseményről, majd a gyertyagyújtásról és a temetésről szóló híradások képei (férfiasan beismerem) gyakorló apaként könnyeket csaltak a szemembe. Egyszerre éreztem fájdalmat és dühöt. A különböző, mégis egyszerre rám törő érzelmek megfoghatatlan, kimondhatatlan keveréke annyira felkavart, hogy még most is kiráz a hideg, ha Bencére, a tőrbecsalt kíváncsi kisfiú általam elképzelt félelmére, szenvedésére, fájdalmára, utolsó könyörgő szavaira, a rémült tekintetére gondolok.
Ha arra gondolok, hogy egy olyan ember csalta csapdába, majd ölte, ölette meg, akit ismert, akiben megbízott, akinek (a facebook-os) hívó szavára autóbusszal Kaposvárra utazott meghalni tizenegy évesen!, nos ha erre gondolok, akkor azt hiszem, hogy erre nincs méltó büntetés a magyar büntető jogban.
Három fiam van. Van egy nagy kajla, már a szárnyait próbálgató, lassan 18 éves srác, aki mostanra már a haverom is. Van egy hét hónapos, mosolygó édes-szép kisbabám, aki mindennek örül és akivel nagyon sokat kell foglalkozni ahhoz, hogy jól érezze magát és ez így természetes. És van egy igen jó humorú, cserfes, okos, életvidám, szőke hajú tizenegy éves fiacskám! Ahogy már mondtam: -nem ismertem Szita Bencét. Nyilván a belőlem feltörő érzelmek meg sem közelíthetik az apja érzéseit.
De tudom, hogy milyen az, ahogyan egy apró ajándékért, kedvességért, dicséretért, vagy csak egy jó szóért hálával telt boldogsággal néz rád, néz fel rád a saját, tizenegy éves fiad! Tudom, hogy milyen játszani, beszélgetni, sétálni, autózni, kirándulni bármi jót csinálni vele! Tudom, hogy mit érez, amikor kimond valamit és tudom hogy mennyire tisztel és szeret! Tudom, hogy hiányzom neki, de nem említi túl sűrűn, nehogy megbántson. Tudom, hogy kíváncsi, hogy mindent tudni akar, hogy szemérmes, hogy kedves és végtelenül érzékeny, de leplezi, mert ő már "nagyfiú". Tudom, hogy okos és szép. Tudom, hogy érző lény, akinek minden nap nagyon nagy szüksége van a szeretetre. Ahogy azt is tudom, hogy én mit tennék azzal, aki bántani merné!
Bence! Ismeretlenül is nagyon bánt hogy meghaltál, s az még jobban, hogy így kellett meghalnod. Talán te is ilyen kisfiú voltál. Álmodj szépeket!
Remélem segíthettem!
