DOMINIK - GEFÜHLE

Hallo liebe Leserin, lieber Leser,

Vielleicht hast Du schon meinen vorigen Post, der schon auch als selbstständige Seite existiert, gelesen ( HIER ). Es geht darin um den dreijährigen, todkranken Győrer Dominik Horváth, der im Vergleich zum auch nicht so langen menschlichen Leben nur sehr kurze Zeit hier auf der Erde verbringen konnte.

Am Ende seines kurzen Lebens sollten die Eltern leider das Unfassbare verstehen und akzeptieren: mit enormem Zusammenschluss der Menschen und durch die heldenhafte Ausdauer der Eltern ist es gelungen, die letzten Monate, den letzten Sommer des kleinen Jungen – anhand der von den Eltern zusammengestellten „bucketlist“ - und das Leben seiner Schwester, Viola wunderschön zu machen.

„Mosolymanó“ (kleiner, immer lächelnder Mensch), wie Dominik hierzulande gekannt war, hat all das mit der natürlichen und wahren Freude eines kleinen Jungen erlebt und die Eltern organisierten alles so, dass seine Schwester überhaupt nicht ahnte, warum dieser Sommer so wunderbar ist. Der kleine Dominik ist am 19. August 2014 um 3 Uhr 38 am Morgen gestorben. Er ist im Himmel unter den Engeln – wie seine Mutter auf Facebook formulierte. Sein Leben und sein Tod haben uns alle bewegt, die vorbildlichen Taten der Eltern sind eine Lektion für uns über Anständigkeit, Hoffnung und über Menschlichkeit.

Wie Du schon in dem vorigen Post lesen konntest, hat mich Dominiks schmerzhafter Tod sehr bewegt. Als Vater eines kleinen Jungen habe ich mein ganzes Leben mit Hilfe von Dominiks Lächeln umgewertet. Es berührte mich, dass die Eltern hier und jetzt nicht stoppen möchten, sondern sie möchten eine – nach Dominik („Mosolymanó“) benannte - Stiftung gründen, damit sie in der Zukunft vielen kranken Kindern helfen können. Wir alle haben anders reagiert, aber wir waren damit einverstanden, dass die Geschichte von Dominik unser Denken umformt hat. Diese Tatsache und die Gründung der Stiftung sind die Beweise dafür, dass er nicht umsonst im Himmel ist.

Nach dieser kurzen Einleitung, in der ich Dich erneut bitte Ihn kennen zu lernen, kann ich Dir verraten, dass ich nicht nur darüber schreiben wollte. Wie Du weißt (oder wenn nicht, dann erzähle ich es Dir jetzt) bin ich seit der Verwirklichung der „bucktelist” und auch seit dem Tod von Dominik in Kontakt mit der Mutter, Rita Horváth-Bihari auf Facebook, wo viele, sehr viele Menschen der Familie helfen möchten.

Heute Morgen, wie jeden Tag, schaute ich mir ihr Facebook Profil an und teilte das obige Foto. Es wurde bei Dominiks dritter Geburtstagsparty in Vérteskethely am 28. Juli 2014 gemacht.

Wie Du sehen kannst, ist Dominik in den Armen seines Vaters und pustet gerade die Kerzen auf der Torte. Es wurden viele Fotos über Dominik in seinen letzten Wochen gemacht und ich habe schon jetzt Gewissensbiss – und entschuldige mich bei den Eltern – dieses Foto geteilt zu haben, aber ich bitte Dich Dir dieses Foto gut anzuschauen.

Auf dem Foto sieht ein Fremder (oder jeder andere, wie wir) einen gesunden, frohen Jungen, der mit der Freude eines Dreijährigen gerade eine Kerze pusten möchte.

Schau Dir bitte seine kleinen Hände an, wie er die Hände seines Vaters unbewusst festhält und lässt, dass sein Vater, an den er immer geglaubt hat, dem er als unschuldiges Kind vertraut hat (wie Dein Kind Dir), ihn aufhebt.

Schau Dir bitte an, wie sein Vater ihn hält und ihm hilft. Schau Dir an, wie auf seinem kleinen Arm die winzigen Muskeln sich anspannen, damit er die große Aufgabe erfüllen kann. Er, der kleine Held jenes Samstags, will die Kerzen pusten, damit er von jedem Anwesenden klatschend und jubelnd gefeiert wird.

Ein Foto ist gut, weil es den Augenblick verewigt, die schönen Momente festhält. Ein Foto ist gut, da es unser Gedächtnis frisch hält, damit niemand, wer ihn einmal gesehen hat, Dominik vergessen wird.

Schau es Dir an, verstehe es und sei dankbar, dass Du noch diejenigen, die Du liebst umarmen darfst. Dass Du Dein Kind jederzeit hochheben darfst.

Dominiks Mission ist, dass auch Du die Gelegenheit hast, die Geschichte seines kurzen Lebens kennen zu lernen. Dominiks Mission ist, dass auch Du Dich durch dieses Kennenlernen ändern wirst und ganz anders denken wirst, wie zuvor.

Dominik, der mein Leben mit seinem Wesen, seinem Dasein völlig verändert hat, wird auch Dir helfen. Erlaube ihm, Dir zu helfen. Das sind also meine Gefühle: enormer Schmerz, ein seltsames, noch nie zuvor gefühltes Kribbelgefühl in meinem Kopf, in meiner Brust. Seit dem Tag, an dem ich die Geschichte dieses kleinen Jungen kenngelernt habe. Ich danke Dir nochmals, ruhe in Frieden kleiner Mosolymanó! (Ich hoffe, ich konnte helfen.)

DOMINIKS GESCHICHTE

Hallo Liebe Leserin, lieber Leser,

leider muss ich Dir heute eine sehr traurige Nachricht mitteilen. Warum? Weil ich denke, dass wir solche Nachrichten einfach nicht ignorieren können und dürfen. Ich konnte, ich kann sie nicht ignorieren. Ich muss Dir diese Nachricht mitteilen und am Ende des Posts werde ich Dir verraten, warum.

„Am 19. August 2014, um halb 4 am Morgen ist der dreijährige Győrer Dominik Horváth, der mit seiner „bucketlist“ in den letzten Monaten im Rampenlicht der Medien stand, gestorben.“

Dominiks Anfälle begannen im letzten Jahr im Frühling und nach der Diagnose wurde ein Tumor aus seinem Gehirn entfernt. Damals dachte man, es gibt Hoffnung auf die volle Genesung aber sein Zustand wurde kritisch, er konnte nicht mehr operiert werden.Die Eltern wurden auf das Schlechteste vorbereitet, dass sie sich von ihrem Sohnverabschieden sollten.

Die Mutter des kleinen Jungen wandte sich an die Öffentlichkeit, damit die Leute ihnen helfen, ins kurze Leben von Dominik mehr Erlebnisse zu bringen. Die „bucketlist“ des schwer kranken Jungen wurde auf Facebook veröffentlicht.

Die Handballspielerin Orsolya Herr besuchte ihn, er war im Studio der populären ungarischen Seifenoper „Barátokközt” (Unter Freunden), konnte in Frankreich EuroDisneylandbesuchen, hat den Startstoß beim Fußballmatch der Győrer Mannschaft ETO gemacht und war Lokführer in einem Nostalgiezug. Damit die Eltern all das mit Energie und natürlich auch finanziell schaffen, schlossen sich Privatpersonen, Promis, Vereine, Organisationen und Redaktionen zusammen, auch die ungarische Polizei und die Ungarischen Staatseisenbahnen nahmen an den Aktionen teil.

Der dritte Geburtstag von Dominik wurde in Vérteskethely organisiert, 150 Motorradfahrer besuchten ihn, das Polizeipräsidium des Komitats Győr-Moson-Sopron überraschte ihn mit Polizeiautos, da Dominik Motorräder und Autos sehr gemocht hat. Die Motorradfahrer aus allen Teilen Ungarns und außerhalb der Grenzen des Landes kämpften mit ihren Tränen, standen Spalier, begrüßten Dominik ganz laut und überraschten ihn mit Geschenken. Der kleine Junge und seine Schwester (der zu dieser Zeit noch verheimlicht wurde, wie krank ihr Bruder ist) durften in den Krankenwagen einsteigen und so lange mit dem Personal kreisen, wie lange sie wollten.

Dominik war von den verschiedenen Fahrzeugen begeistert, in den letzten Monaten seines kurzen Lebens wurden viele seiner Träume wahr: er flog mit einem Flugzeug, fuhr in Feuerwehrautos und Polizeiwagen, fuhr Go-Kart und durfte sogar eine Straßenbahn fahren. Die Geschichte des kleinen Jungen brachte nicht nur das ganze Land zusammen: jede Minute meldete sich jemand bei der Mutter, nicht nur aus Ungarn, sondern auch aus den USA, aus Israel und aus Kroatien.

Die Todesnachricht von Dominik wurde von seiner Mutter auf Facebook mitgeteilt:

„Dominik wurde heute um 3.38 ein kleiner Engel im Himmel.“ (Quelle: Rita Bihari-Horváth, Facebook)

Als ich vor Dominiks Todesnachricht  auf Facebook surfte, sah ich eine Nachricht. Dominiks Mutter schrieb einen kurzen Eintrag, wie sehr es ihr leid tut, dass sie in den letzten Tagen in keiner Weise reagieren konnte, aber – wie sie schrieb – Dominik bekam damals schon Morphium und hatte große Schmerzen. Für eine Mutter ist natürlich ihr Kind das Erste, das ist verständlich. Aber ich machte mir Gedanken darüber, was für ein großes Herz diese Mutter hat, dass sie sich dafür entschuldigt.

Am nächsten Morgen erfolgte das Schlechteste: Dominik Horváth, der immer lächelnde, frohe, dreijährige blonde Junge ist gestorben. Ich kannte ihn persönlich leider nicht, aber seine Todesnachricht erschütterte mich mit elementarer Kraft. Man kann in solchen Situationen nur schwer die Hinterbliebenen trösten, aber ich probierte es trotzdem.

Warum schreibe ich diese Zeilen? Es kann sein, dass auch Du selbst Vater oder Mutter eines Kindes bist. Ich bitte Dich, die Geschichte, das kurze Leben, die Krankheit und die „bucketlist“ von Dominik kennen zu lernen. 

Ich bitte Dich, Deine Augen zu öffnen und zu verstehen, was Du hier gelesen hast, die Eltern von Dominik zum Vorbild zu nehmen, Dominiks heldenhaftes Verhalten und den beispiellosen Zusammenschluss kennen zu lernen, der die letzten Monate eines Dreijährigen schön gemacht hat. Ich bitte Dich, mich anzuhören.

Ich bin auch Vater von einem zwei jährigen Jungen und seit gestern kann ich ihn nicht mehr so betrachten wie früher. Dominiks Geschichte und seine Todesnachricht haben etwas in mir für immer verändert. Ich kann über eine Frage meines Sohnes nicht mehr weggehen, ich kann seine Gedanken nicht mehr oberflächlich betrachten. Ich kann und darf nicht mehr zu müde oder zu deprimiert sein wenn es um ihn geht. 

Missverstehe mich nicht, ich begann mein Kind nicht zu verwöhnen, weil ich meinen Sohn normal und vernünftig erziehen möchte, aber ich sehe ihn seit gestern anders. Und wenn es auch mit ruhigen Worten geht? Und wenn es auch mit Fürsorge und mit Rücksicht geht? Und wenn es auch anders geht, dann warum nicht?

Dominiks unauslöschbare Geschichte hat mir beigebracht, dass ich immer und unter allen Umständen ein besserer Mensch werden muss, besonders dann, wenn es um meinen kleinen Sohn geht, der noch Fürsorge braucht. Dominiks Geschichte wird auch Dich belehren. Und wenn es so wird – ich weiß es – dann ist dieser dreijährige Junge nicht umsonst im Himmel unter den Engeln. Er hat uns allen mit seinem Lächeln, Lebenswille und seiner kindlichen Ehrlichkeit etwas beigebracht.

Dominik, ich möchte mich bei Dir bedanken. Ruhe in Frieden. Ich verabschiede mich  von Dir so, und hoffe, dass ich irgendwie helfen konnte.

MOSOLYMANÓ - TETTEK

Hello kedves olvasóm!

Bevezetőként csak annyit, hogy most harmadszor írok a 2014. augusztus 19-én, életének harmadik évében elhunyt HORVÁTH DOMINIK - MOSOLYMANÓ történetéről. 

Ez a bejegyzés azonban most kicsit másról szól majd. Ha eddig nem volt lehetőséged, akkor a Google segítségével, illetve ugyanebben a blogban: ITT és ITT valamint az ORIGO cikkeiben ITT kellene rákeresned azokra az írásokra, amelyek a drága kis MOSOLYMANÓ szívszorítóan rövid kis életéről, életszeretetéről, VIOLA nevű, hat éves nővére ragaszkodásáról, és az édesanya RITA, az édesapa JÓZSEF által, a betegséggel, majd az elkerülhetetlen halállal szemben vívott heroikus küzdelméről szólnak. (Fontos, hogy elolvasd őket, mielőtt továbblépsz e bejegyzésben.) 

Aztán létrejött a Mosoly Manó Emlékére nevű Facebook csoport. A csoport tagjai, lehetőségükhöz, vérmérsékletükhöz mérten megpróbálnak megtenni mindent, hogy a család fájdalmát enyhítsék. A csoportnak magam is tagja vagyok és nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy beléphettem. 

Azonban a csoport bejegyzései révén tegnap éjjel tudatosult bennem, hogy mindamellett, hogy mélységes empátiával próbáljuk a vállunkra venni a fájdalom egy részét, a családnak -a lelkiek mellett- most valódi, kézzel fogható segítségre is szüksége van, ezért, egy mára már negatív példaként is említhető világjelenség gondolati síkján (Ice Bucket Challenge) elindulva kidolgoztam egy sémát, mellyel sokat könnyíthetnénk e család ez irányú gondjain.

Mint, ahogy azt mindenki, így te is kedves olvasóm tudhatja: -egy daganatos megbetegedés ma még nem játék. A gyógyulás érdekében a szülők -szó szerint még a lehetetlenen is túl- mindent megtettek! Az élet azonban másképp diktált, és Dominik kezelőorvosai kimondták, hogy nincs remény. A család ekkor döntött úgy, hogy -miután már azt sem tudták, mennyit mutathatnak meg Dominiknek ebből a nyárból- megszépítik a Kisfiú utolsó hónapjait.

Mindez azonban azzal, hogy az édesapa még a munkahelyén is felmondott, hogy a lehető legtöbb időt tölthesse Kisfiával, a kezdeti összefogás ellenére is felemésztette minden tartalékukat, és a hasonló sorsú gyermekek megsegítésére születendő (a szülők által életre hívandó, és a Mosolymanóról elnevezendő) alapítvány létrehozása sem két forint. A csoport tagjai -sokan kétségbeesetten- keresik lehetőséget a segítségnyújtásra, hát én kínálnék egy lehetőséget: -Nem kérek sokat, de azt elkérném. És ha lehet, akkor most.

A kis Dominikkal kapcsolatosan született cikkeim, a blog statisztikai rendszere szerint (ma délelőtti adat) kevesebb, mint hat nap alatt 2670 fő olvasót eredményeztek. Semmi mást nem kell tennünk, csupán el kell küldenünk egy ezer forintot (4.22 USD 3.20 EUR) a gyógykezelés idején létrejött:

a K&H Banknál vezetett

10402032-86755574-49521000

-es számlaszámra, 
HORVÁTHNÉ BIHARI RITA 
névre,
DOMINIK 
közleménnyel.

És, hogy hogy jön ide az Ice Bucket Challenge? Roppant egyszerű. Küldj 1000.-Ft-ot. Az utalásról kapott bizonylatot, csekket, monitorképet (stb), fotózd le, töltsd fel az emlékoldalra, oszd meg, és szólíts fel, hívj fel másokat is a segítségnyújtásra, hogy a családnak e súlyos tragédiában, és az alapítvány létrehozása körüli hősies munkában ne kelljen még a mindennapi megélhetés roppant terhével is szembesülnie. Tedd meg, hogy segíthess a családnak, hogy segíthess valahogyan!

Nem vagyok gazdag ember. Még a középosztály alsó szélébe sem tartozom (szerintem), de én az alapötlet által vezérelten és mert már reggel tudtam, hogy meg fogom írni ma este ezt a cikket, ma, kora délután megtettem és befizettem a legelső részletet, mellyel talán megkezdhetjük annak a tandíjnak a törlesztését, melyet a gyermekeinkkel való viszonyunk vonatkozásában, valamint hősiességből, kitartásból, tisztességből, emberi tartásból, anyaságból, apaságból kaptunk e csodálatos családtól. Tedd meg a lelkedért. És, ha az alapítvány megszületik, csináljuk ugyanezt végig egy másik, az egyén számára jelentéktelen 2000.-Ft-al, mert, ahogy az egyik (az alapötlet harmadik pillérét adó) hozzászóló írta: -a sok kicsi sokra megy. (Számolj:  2670 -a blogbejegyzések olvasottsága-, szorozva ezerrel. Nem bonyolult.)

Szerintem tényleg nem sok, amit kérek tőled, tőletek. Ha kétkednél (de ne tedd): -Mindezt a kapcsolattartókkal hajnalban, a családdal még délelőtt megosztva, egyeztetve, a beleegyezésüket, az engedélyüket kérve írtam le és teszem ma közzé, ahol csak lehet. Mindehhez kértem: banki adatokat és még egyszer hangsúlyozom: -engedélyt a családtól, mert ez másképpen nem megy.  

Azt kérded hogyan segíthetsz? Most, a távolból, kézzel foghatóan? Hát elsősorban így. Tedd meg, hogy segíthess a családnak, hogy segíthess valahogyan. Befizetés, fotó, megosztás másokkal. Ilyen egyszerű. Remélem -ezúttal tényleg- segíthettem.

MOSOLYMANÓ - ÉRZÉSEK

Hello kedves olvasóm!

Talán olvastad a ma már önálló oldalként is létező előző bejegyzésemet, ( http://jaszaic.blogspot.hu/2014/08/horvath-dominik-emlekere.html ) amely arról három éves, HORVÁTH DOMINIK nevű, halálos beteg győri kisfiúról szól, akinek még az oly rövid emberi élethez képest is csak egy icipici időt adott az ég.

Rövid földi létének, kis útjának végén, felfogva a felfoghatatlant, a Dominik szülei kezdeményezésére, hatalmas emberi összefogással, a szülők hősies kitartása révén sikerült e kisfiú utolsó néhány hónapját és Viola nevű kislányuk idei nyarát, a szülők által összeállított "bakancslista" alapján olyan csodálatossá tenni, amely csak nagyon kevés, három és hat éves kisgyermeknek adatik meg.

Mosolymanó, ahogy Dominiket becézik, mindezt egy kisfiú természetes és csodálatosan őszinte örömével élhette meg, és szülők úgy intézték, (külön és óriási tisztelet ezért is) hogy Viola, az öccséhez mindenek felett ragaszkodó, hat éves nővére ne érezze, ne sejtse, hogy miért is e csodás nyár. Azután a kis Mosolymanó, 2014. augusztus 19-én, 03 óra 38 perckor -édesanyja szavaival- felment az angyalokhoz. Dominik élete és halála, a szülők munkálkodása olyan erőket mozgatott meg, olyan összefogást hozott létre, olyan példát adott, tisztességből, emberi tartásból, reményből, az élet szeretetéből, mint semmi más ezidáig.

Ahogy olvashattad is az előző cikkben, a kis Dominik előttünk zajló története és fájdalmas halála engem nagyon megérintett. Hasonló korú kisfiút nevelő apaként az egész eddigi életemet értékeltem át, Dominik mosolyának segítségével. És megérintett, hogy minden emberi fájdalmon túl a szülők itt nem állnak meg, hanem szándékukban áll, egy a Mosolymanóról elnevezett alapítvány létrehozása, hogy más, hasonló sorsú gyermekeken segíthessenek a jövőben. Sokan, sokféleképpen reagáltunk, azonban abban mindenki egyetért, hogy a Mosolymanó történetének megismerése átalakította sokunk gondolkodását. Ez a tény és az, hogy rövidesen létrejön az alapítvány, megadta Dominik rövid földi létének célját, küldetését, így ő nem hiába ment fel az angyalok közé.

E rövid bevezető után, melyben ismételten kérlek, hogy ismerd meg Őt már elárulhatom, hogy nem csak erről szerettem volna írni. Ahogy azt tudod, (ha nem, most elmondom), hogy már a bakancslista teljesítésének idején, majd a Mosolymanó halála óta is kapcsolatban állok Horváthné Bihari Ritával, Dominik édesanyjával a Facebookon, ahol sokan, nagyon sokan próbálunk most is segíteni. 

Ma reggel, ahogy minden nap, "benéztem hozzá", és megosztottam a fenti fotót. A kép Dominik harmadik születésnapján készült, Vérteskethelyen, nem is olyan rég: 2014. június 28-án, szombaton. 

Ahogy látod, a Mosolymanó, édesapja kezében, a sok-sok szülinapi torta egyikén fújja el éppen a gyertyákat. Rengeteg kép készült Dominik életében és utolsó heteiben, és én már most -a szülőktől előre bocsánatot kérve- lelkiismeret furdalást érzek, hogy jogot formáltam e kép kiragadására, de dacolva a lelkemmel mégis arra kérlek most, hogy jól nézd meg ezt a fotót.

A képen egy idegen (vagy bárki más, mint mi) egy egészséges, boldog kisfiút lát, aki túlcsorduló örömmel, egy három éves kisfiú boldogságával készül, hogy a kis tüdejét teleszívva az éltető levegővel, elfújja tortájának gyertyáit. 

Kérlek, hogy nézd a kis kezeit, ahogy mindeközben, de tudat alatt, az édesapja biztonságot nyújtó kezeibe kapaszkodva engedi, hogy az apa, akiben ártatlan kisfiúként mindig hitt, és őszintén megbízott, (mint a te gyermeked benned) felemelje. Tudod, olyan nagyon magasra. 

Kérlek, hogy nézd, ahogy az édesapa fogja, biztatja és segíti Őt. Nézd a kis karján, ott a könyökhajlatban, ahogy megfeszülnek azok a pici izmok, hogy teljesíthesse a nagy-nagy feladatot, a gyertyák elfújását, hogy aztán minden jelenlévő, a siker láttán éljenezve tapsolja, ünnepelje Őt, annak a bizonyos, még csak most történt szombati napnak a kis hősét, az ünnepeltet.

A fényképben az a jó, hogy megörökíti, megtartja odaadja nekünk a pillanatot. A fényképben az a jó, hogy frissen tartja, támogatja az emlékezetet és segít, hogy soha senki, aki látta e képet ne feledhesse el Őt!

Nézd, lásd értelmezd, gondold át, és adj hálát az égnek, hogy te magad még megteheted, hogy te magad megérintheted azt akit szeretsz. Hogy felemelheted a kisfiad, a kis gyermeked bármikor.

Dominik küldetése, hogy rövid kis életének történetét megismerd. Dominik küldetése, hogy e megismerés útján átalakulj, hogy  teljesen másképp gondolkodj, mint azelőtt, mielőtt láttad e képet. 

Dominik, aki a létével, rövid kis életével alapjaiban változtatta meg az enyémet, majd rajtad is segíteni fog. Csak engedd meg neki, hogy segítsen. Hát ezt érzem én. Torokszorító fájdalmat, furcsa és még soha azelőtt nem érzett bizsergést a fejemben, a mellkasomban. Minden egyes nap, mióta ismerem a képen látható Kisfiú történetét. Köszönöm hát még egyszer neked, nyugodj békében drága kis Mosolymanó. (Remélem -magam is- segíthettem.)

HORVÁTH DOMINIK EMLÉKÉRE

Hello kedves olvasó!

Ma, egy nagyon, de nagyon nem jó hírrel kell, hogy szembesítselek. Hogy, miért? Talán mert nem lehet elmenni mellette. Talán mert én legalább is nem tudtam, nem tudok. Ráadásul meg kell, hogy osszam veled is és a bejegyzés végén majd azt is megmondom, hogy miért.

"Kedden, (2014. augusztus 19-n) hajnali fél négykor meghalt Horváth Dominik, az a három éves győri kisfiú, aki bakancslistájával állt a média figyelmének középpontjában az elmúlt hónapokban.

Dominik rosszullétei tavaly tavasszal kezdődtek, majd a diagnózis után júliusban rákos daganatot távolítottak el az agyából. Akkor úgy tűnt, van remény a felépülésre, de állapota válságosra fordult, nem lehetett többé műteni. A szülőket felkészítették arra, hogy búcsúzzanak el a gyermektől.

A kisfiú édesanyja, Horváthné Bihari Rita ekkor fordult a nyilvánossághoz azzal, hogy az emberek segítsenek minél több élményt belezsúfolni Dominik hátramaradt, rövidke idejébe. A súlyos beteg kisfiú bakancslistáját a Facebookon tették közre.

Járt nála többek között a kézilabdázó Herr Orsolya, látogatást szerveztek neki a Barátok közt stúdiójába, elmehetett EuroDisneylandbe, ősszel ő adhatta meg a kezdőrúgást a győri ETO meccsén, és masinisztának állhatott egy nosztalgiavonaton. Hogy a kisfiú szülei mindezt bírják energiával és persze anyagilag, arról jó szándékú magánszemélyek, hírességek, egyesületek, szervezetek, szerkesztőségek gondoskodtak, de még a rendőrség és a MÁV is kivette a részét az élménygyűjtésből.

Dominik harmadik születésnapját Vérteskethelyen tartották, az eseményre százötven motoros ment el, a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányság pedig rendőrségi járművekkel vonult ki, mivel a kisfiú nagyon szerette az autókat és a motorokat. Az ország minden feléről, sőt, a határon túlról is odasereglett, könnyeikkel küszködő keménymotorosok sorfallal, motorbőgetéssel és ajándékokkal köszöntötték. A kisfiú és nővére, Viola (aki elől akkor még titkolták, hogy kisöccse halálos beteg) beszállhattak a szirénázó mentőautóba és addig körözhettek az egyenruhásokkal, amíg csak akartak.

Dominik rajongott a különféle járművekért, így rövidke élete utolsó hónapjaiban sok kívánsága teljesülhetett: utazott vonaton, repülőn, tűzoltó- és rendőrautón, gokarton és villamosvezetőként is kipróbálhatta magát. A kisfiú sorsa példátlan összefogásra sarkallta az embereket, és nem csak Magyarországon: ahogy az édesanya júniusban a Borsnak elmondta, szinte percenként csörgött a telefonja, jöttek a felajánlások többek közt Amerikából, Izraelből és Horvátországból is. A kisfiú halálhírét az édesanyja közölte a Facebookon: Dominik "ma 3 óra 38 perckor felment az angyalokhoz" - írta. (forrás: nol.hu, facebook: Horváthné Bihari Rita)

Amikor a Dominik halála előtti egy-két napban Facebook-omat böngésztem, egy mellbevágó információval kellett szembesülnöm. Dominik édesanyja tett egy rövid bejegyzést, miszerint sajnálja, hogy nem tudott az őt keresők irányába semmilyen módon reagálni, de, -mint írta- Dominik akkor már morfiumot kapott, nagy fájdalmai voltak. Nyilván egy anyának ilyenkor a gyermeke és nem a számítógép mellett a helye, ez érthető. De tudod elgondolkodtatott, hogy micsoda szív lakozhat az édesanyában, hogy még ő kér elnézést. 

 
Másnap reggel azután bekövetkezett az, amit egyetlen szülőnek sem kívánok: -Horváth Dominik, a mosolygós, vidám, három éves szőke kisfiú végül meghalt. Bár nem volt szerencsém ismerni Őt, ennek ellenére mégis olyan elementáris erővel ütött mellbe a halálhíre, hogy azt nehezen tudnám szavakba önteni. Ilyenkor -bármilyen nehéz, vagy reménytelen is, de- bátorítani, vigasztalni kell a hátramaradottakat. Ez szinte lehetetlen amúgy de, miután a magam módján (elektronikus) kapcsolatban álltam a szülőkkel én, egy rövid üzenet formájában mégis megpróbáltam, mind a segítségnyújtás lehetőségének idején, mind pedig most, amikor -még leírni is szomorú képtelenség- már nincs Dominik.

És, hogy miért a blogbejegyzés, a megosztás? Mert lehet, hogy magad is gyermeket (kisgyermeket) nevelő szülő vagy. Arra kérlek hát, hogy a (nem túl nagy) fáradtságot véve ismerd meg Dominik rövid kis életének, betegsége alakulásának, a "bakancslista" állomásainak és fájdalmas halálának történetét. 
Arra kérlek, hogy értékeld amit olvastál, hallottál, vagy itt láttál. Arra kérlek, hogy nyisd fel a szemed és értsd is meg azt, amit itt megismertél. Végy példát a szülők -és DOMINIK- hősies magatartásából, a lehetetlent nem ismerő összefogásból, amely egy három éves kisfiú életének utolsó két hónapját tette széppé! Arra kérlek, hogy hallgass meg: 

Magam, aki (többek közt) egy valamivel több, mint két éves kisfiú édesapja vagyok, tegnaptól már nem tudok azzal a szemmel nézni a kisfiamra, ahogy azelőtt. Dominik életének története és tegnap bekövetkezett halálának híre valamit örökre eltört bennem. Már nem tudok elsiklani a fiam egy kérdése felett, már nem tudom felületesen látni az ő kis dolgait. Már nem lehetek eléggé fáradt, nyűgös, vagy ideges ahhoz, hogy ne ő legyen az első. Ne érts félre, nem kezdtem el teljes erőből elkényeztetni a gyermekemet, mert normális értelmes, értékes embert szeretnék nevelni belőle, de másképp látom tegnaptól őt. És, ha megy csupán halk szóval, és ha megy csupán értelmes érvekkel és válaszokkal, óvó, kedves gondoskodással, odafigyeléssel, és főleg figyelemmel? És, ha megy másképpen is, mint eddig, akkor pedig miért ne?

Dominik örökre kitörölhetetlen története megtanított arra, hogy minden körülmények közt jobb emberré kell, hogy váljak, különösen, ha a még nagyon-nagyon sok nevelést, tanítást, féltést és gondoskodást igénylő apró fiacskámról van szó. Ha érző lény vagy, Dominik története majd téged is erre tanít e poszt elolvasása és a teljes történet megismerése után. És, ha így lesz -mert így lesz tudom-, akkor ez a három éves kisfiú nem hiába ment fel tegnap az angyalok közé, mert (a szülein és az összefogásban résztvevőkön keresztül) emberségből, emberi tartásból, tisztességből, saját példáján pedig élni akarásból, az élet szeretetéből, vidámságból, egy kisfiú mosolyával, egy kisfiú őszinteségével adott leckét mindannyiunknak azzal, hogy létezett.

Fejet hajtva köszönöm meg ezt neked. Nyugodj békében kedves Dominik. Én, ismeretlenül, így búcsúzom tőled. Remélem segíthettem.

(E blogbejegyzést azért, hogy mindenki, mindenkor láthassa, önálló oldalként is megjelenítettem a főoldal után, életem legfontosabb eseményei közt. Még egyszer köszönöm Dominik!)

Új gépjármű-beszerzési tendert írt ki a kormány

Hello kedves olvasó!

Bár még nem élünk igazi diktatúrában, én azért eljátszottam a gondolattal, hogy hogyan jelenne meg egy hír a fenti cím alatt, a nem is olyan távoli jövőben. Íme:

Új gépjármű-beszerzési tendert írt ki a kormány!

A 2022-es választásokat is könnyedén megugró pártunk (Mert, hogy már nincs is több. -a szerk.-) által létrehozott kormány, élén Lázár Jánossal, utasítást adott Hajdú János rendőr hadseregtábornoknak, a múlt héten a rendőrséget és a hadsereget is beintegráló TEK Egységes Vezérkari Főnökének hogy új, meghívásos közbeszerzési pályázatot írjon ki a Köztársasági Elnök, a Miniszterelnök, valamint további két közjogi méltóság szállítását és védelmét egyben ellátó gépjárművek beszerzésére.

Hajdú tábornok az ötvenegy százalékban állami tulajdonban lévő kecskeméti Nemzeti Mercedes gyárat bízta meg a feladat végrehajtásával. Lapunk (a Nemzeti Magyar Nemzet) újságírója által feltett kérdésre, miszerint miért pont erre a márkára esett a választás, a tábornok több szempontot is felsorolt válaszában.

Elmondta, hogy a képeken is látható Mercedes Pullman 600 Guard tipusú, páncélozott luxuslimuzinok beszerzését az tette szükségessé, hogy a TEK védelmében lévő vezetők utazásainak biztosítása eseménymentes lehessen. Hozzátette, hogy a kiemelt állami feladatok ellátása sok esetben követeli meg a vezetőktől, hogy Budapesten vagy éppen vidéken személyesen jelenjenek meg, különös tekintettel a vidéki stadionokban megrendezett kivégzésekkor. 

Fontosnak tartotta elmondani, hogy bár a TEK a közel tizenöt hónapja tartó fegyveres ellenállást két napja egy mindent elsöprő támadássorozattal, légi támogatással és kommandósok bevetésével ugyan a fővárosban megtörte, de egyes vidéki pontokon a Jobbik által szervezett lázadó csoportok még tartják az állásaikat és a jellemzően könnyű fegyverekkel (kézigránát, aknavető, AK-47) felszerelt terroristák támadásai ellen a Mercedes kiváló védelmet nyújt.

A tábornok elmondta még, hogy a jármű nagyjából egymillió eurós ára (a gépkocsiból tizenöt darabolt rendel a kormány) nem szabad, hogy bárkit elriasszon, ugyanis intő példa a Rogán Antal ellen Budapesten egy hete elkövetett merénylet, amelyben a propaganda minisztert az ellenállók a saját tulajdonú, csak gyengén páncélozott Hummer-ében lőtték agyon, illetve fontos szempontkén jelölte, hogy az állam a gépkocsik vételárának csak a töredékét ( három százalékát) fizeti most, a hátralévő negyvehat százalékot (tekintve a gyártóval kapcsolatos tulajdoni viszonyokat), az elkövetkezendő két évben egyenlíti ki, az ország GDP arányos teljesítményének függvényében.

(Jó szar lenne, ha így lenne nem? Pedig lehet így is.) Remélem segíthettem.

A világ legjobb panaszlevele! (Olvasd el, beszarsz. Te is.)

Hello kedves olvasó!

Ismét szörföltem és ismét sikerült szert tennem valami igazán ütős gyöngyszemre. Már meglehetősen régen utaztam vonaton, ami viszont csak erősíti az alant olvasható sorokat, hiszen eszerint huszonéve sem volt másképp, így nyilván huszonéve semmi sem változott. Íme maga a mű. Egy gyöngyszem:            (forrás: petra blogja)

"....Mélyen tisztelt Magyar Államvasutak Zrt!

A mai nap tapasztalatai után úgy érzem elérkezett az ideje, hogy egy hosszabb terjedelmű panaszlevél megírására szánjam rá magam. Higgyék el, nem a kötözködő fotelproli és nem is a napi rutinját végző nyugdíjas szól belőlem, hanem a teljesen felháborodott utas, aki nem mellesleg több éve a MÁV szolgáltatásait veszi igénybe(lévén, hogy nem nagyon van más lehetőségem).

Abba a bizonyos pohárba pedig a mai napon hullt bele az utolsó csepp, ugyanis egy részeg illúziónak lettem az áldozata, azt reméltem, hogy a Budapest Nyugati pályaudvarról, az első vágányról 18:20-kor induló, Budapest- Esztergom vonalon közlekedő vonattal a menetrend által közölt időpontban, tehát 19:16-kor érkezem meg a piliscsabai állomásra.

De nem, ehelyett nagyjából 20:00-kor sikerült elérni az említett települést. Sebaj, a késést megszoktam, afféle szabadedzés jellege van már ezeknek a dolgoknak, nyilván a MÁV is készül a téli szezonra, amikor a kijelzőn felbukkanó “180 perces késésen” az emberek többsége már fel sem mérgeli magát. Bizony, szépen lassan hozzászokunk, az életünk részévé válik, akárcsak a kövérkés húgyfoltok egy 00-sban eltöltött túra után. Az viszont már az önök számára a mindennapokból is jól ismert pornóoldalakon feltűnő “anal black monster cock attack” kategóriával volt egyenértékű, amikor az amúgy még 18:25-kor is az induló vonatra a peronon várakozó tömeg elé csupán egy szerelvényt toltak be. Ugyanis az említett utastömeg legalább akkora volt, hogy minimum 3 Desiro tipusú (http://www.logsped.hu/desiro.jpg) vagonra lett volna szükség.

Ehelyett egy darab vagon vánszorgott be, ami még ennek tetejébe 15 perces késéssel indult. A tömeg mondhatni teljes joggal anyázott, hiszen nem elég, hogy egész nap a bitang melegben lapátolta a GDP-t, késett is a vonat, és egy ilyen fárasztó nap után még le sem tud ülni a garantáltan bónuszperceket tartogató menetidő alatt.

Apropó menetidő. A Budapest-Esztergom vonal azért nem egy Salakszentmotors-Nógrádbél szakasz, tehát jó pár ember számára fontos, hogy viszonylag rövid idő alatt tegye meg azt az 53(!) kilométert(nem mintha kevésbé lennének fontosak a kisebb forgalmat jelentő települések). A gyakorinak mondható vonatforgalmat a “kiváló” logisztikai teljesítménynek köszönhetően beárnyékolja az a tény, hogy ezt a távot “mindössze” másfél óra alatt lehet abszolválni. Csak összehasonlításképpen: a 130 km-es távolságot jelentő Budapest-Győr vonal jobb esetben másfél óra, rosszabb esetben pedig 2 óra 20 perc alatt megtehető.

Tudom, tudom, a Budapest-Esztergom vonalon sajnos egysávos és amúgy is rosszabb minőségű pályarendszer van telepítve, nincs is villamosítva, meg amúgy is a kurva anyját a Pilisnek, hogy oda tudott nőni.Pénz meg nincsen, hogy felújítsuk. Nos, erre a meglehetősen gyenge lábakon álló mentegetőzésre a következőket tudom válaszolni: Az, hogy nincsen rá pénz, az a legkevésbé sem tud érdekelni. Oldjátok meg, mert a MÁV szolgálatában álló Cic Imre kalauz sem viccel, kíméletlenül leficcent a szerelvényről, ha nincs elég kabala a zsebembe, hogy megvegyem a jegyet!

Persze, lehetnék szolidáris a MÁV szorongatott helyzetével, de Önök sem szarják tele a villanyszerelő bakancsot, ha leég a házam, no meg én már leadóztam és még jegyet is vettem. Miről beszélünk?! A mostoha földrajzi viszonyok leküzdhetőségéről pedig  Ausztria, vagy Svájc nyújtanak példát. Fúrjatok alagutat, csináljatok töltéseket, stb (legalább munkahelyek teremtődnek, ahol dolgozhatnának az országunkban népes táborral rendelkező ingyenélők is [kivételesen nem a címzettekre gondolok]), mint az említett országokban! Persze, keletről is vehetnék példákat, Grúziához, Bulgáriához és Örményországhoz képest a MÁV valóban egy sikersztori, no meg a Magyar Államvasutak vezetősége tökéletesen otthon érezné magát a felsorolt országok irányításában, hiszen a korrumpálhatóság, a “baszok bele, mert a hó végén úgyis több millió pörög a számlámra” öntudat és a felelősségre vonhatóság teljes hiánya mind-mind ismerősen csengő szavak. Túl keletre persze ne menjünk, mert Japánban pár perc késés miatt már mondott le miniszter.

Ha azt hinnék, hogy a történet itt véget ért, akkor tévednek. Ugyanis a késéssel induló vonat Óbuda állomáson újra kijött a box utcába, mivel a MÁV 15 perces büntetést szabott ki a Desiro istállóra. Az ok nem volt más, hogy az Esztergom felől érkező, szinte teljesen üresen begördülő ellenvonatot mindenképpen be kellett várni. Tehát nem az elégedetlen tömeggel megpakolt szerelvény kapott elsőbbséget, hanem egy szellemjárat, ami végig, szinte csodával határos módon tartani tudta az előírt menetidőt. A MÁV úgy tűnik észre sem veszi, hogy a saját dolgozóit szopatja be, hiszen az érthetően felpaprikázott tömeg azonnal kiegyenesíti a kaszákat és “Éljen a haza!” felkiáltásokkal megrohamoz mindent, amin MÁV emblémát lát. Nos a kalauz is ilyen, rajta csattan az ostor, egy olyan emberen, aki a legkevésbé sem tehet, arról, hogy egyesek munkavégzés címszó alatt vidám maszturbálásra kapják az órabérüket. Ezek után persze nem csodálkozhatunk azon, hogy a jegyellenőrzés modora a “Füzesabony és környéke, ÁFÉSZ, 502-es Italbolt” hangulatát idézi. Ezek után én se lennék kedves, a csalán az én faszomat is csípné. 

Heves harcok árán, végül elértünk Pilisvörösvár állomásra. Minden tovább utazó boldog volt, mert aki ismeri a helyi viszonyokat az tudja, hogy ezen az állomáson elég sokan szoktak leszállni, ha Budapest felől érkezik az ember. Most is így volt, az utasok 60%-a vidáman hagyta el szerelvényt, szétbaszott ideggel gyújtottak rá a jól megérdemelt cigarettájukra. Így már ülőhely is akadt bőven, kezdett oldódni a feszültség. De nem! A MÁV tanúbizonyságot téve rendkívüli nagylelkűségéről még 2 vagont csatolt a vonathoz. Mint mondtam ez szinte semennyire sem volt indokolt, annyit viszont pont lehetett vele baszakodni, hogy újabb percekkel növeljük a késést, valamint 15 percet kellett várni a szemből érkező vonatra. Végül este 8 órakor be is szivárogtunk Piliscsabára. Azt nem tudom utána, hogy alakult az expressz sorsa, de gyanítom, hogy nem mentek gördülékenyen a dolgok. Itt szeretném kifejezni együttérzésemet azokkal az utasokkal, akik még ekkor sem lőtték fel magukat a Holdra.

Azzal is tisztában vagyok, hogy nem ez az egyetlen ilyen eset Magyarországon, a pannon puma földjén, ahol mindig van lehetőség egy plusz pár órás kupébulira. Elgondolkodtató, hogy a MÁV logisztikusai és a komplett vezetőség, honnan veszi a bátorságot arra, hogy az utasai idejével ilyen módon szórakozzon. Pénzt, egyebet lehet lopni, majd lesz valahogy, de az idő az más, azt nem adja vissza senki. Nem vagyok egy szociálisan érzékeny ember (nektek kéne annak lenni, baszd meg), de azért azok a munkások is szeretnének időben hazaérni, hogy beszúrhassák a jól megérdemelt esti sört, aláverjenek az asszonynak, és kialhassák magukat, akik többek között arra kapják a fizetésüket, hogy megvegyék a vonat bérletüket. Pénzt fizetnek a MÁV-nak, bár jó kérdés mit kapnak ezért cserébe. Ugyanis az emberek nem gépek, akiket be lehet nyomni egy konzervdobozba (mit számít a kényelem, és a körülmény?!) és még ezért fizessenek is.
Így hát feljelentést nem teszek, mert teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a MÁV bármikor felbérel valami sztárügyvédet, aki pár milla ellenében jogi úton úgy belerejszol a számba, hogy öröm lesz nézni. Ezért csupán egy apró kérésem van, amivel azt hiszem a ma és máskor is nyomorgó utazókat is ki lehetne elégíteni, nem csak engem: A MÁV logisztikusai és a felső vezetés minden tagja lássa el aláírásával az általam megírt nyilatkozatot, azt legyenek szívesek scanneljék be, hogy a lehető legtöbb internetes oldal számára eljuttathatóvá váljon, így szerezve nagyobb megbecsülést a magyar nép szemében.
A nyilatkozat szövege a következő:
Én, …………… felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy egy ócska kis szarjancsi vagyok, mert a rám bízott feladatokat nem látom el a meghatározott hatékonysággal. Egyetemi éveim alatt, már ha voltak ilyenek, üvöltve vertem a narkós kis faszomat, így hát szerény képességeim nem jogosítanak fel arra, hogy a magyar és külföldi utasok minden igényének megfeleljek. Szégyentelenül lopom a pénzt és mások idejét, mert semmilyen állami, vagy civil szerv nem vonhat tetteimért felelősségre. Valamint nagyon sajnálom, hogy az édesanyám picsája alatt nem volt szecskavágó, amikor a világra szart.
Dátum, hely, aláírás.
Szíves segítségüket előre is köszönöm.

Maradok végtelen tisztelettel:                                                * Nándor....."

Még most is sírok. Remélem segíthettem.

A kimondott szó! Gáza. Egy kicsit másképp....vagy mégsem?

Hello kedves olvasó!

Egy-egy nap folyamán sokszor, sok helyről értesülsz arról, hogy mit tesz Izrael a gázaiakkal, vagy, hogy Gázából, gázai-palesztin területről (meg még innen-onnan-amonnan) hány rakétát lőttek ki ma izraeli városokra. Alant egy cikket idézek, változtatások nélkül, a végén forrás-megjelöléssel. A cikk elején egy tanmese olvasható. Megítélésem szerint már ezért (is) érdemes végigolvasni a cikket. A szerző vonatkozásában aztán majd fanyaloghatsz is akár. De ettől még lehet igazság abban, amit ő mond. Íme a cikk:

".....Kimondott szó – kilőtt nyíl!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki egy mesés városkában élt, ahol mindenki szeretett mindenkit, és teljes volt a béke. Aztán egy napon a kisfiú megpillantotta, hogy a városka egyik köztiszteletben álló tanára az iskola fele menet se szó se beszéd felkapott egy almát a zöldséges pultjáról, és fizetés nélkül távozott – ezt pedig el is mesélte mindenkinek, akivel csak találkozott. Napok sem teltek el, de a tanárt már az egész város megvetette és lenézte. Ezek után a tanár, kinyomozva a pletyka forrását a kisfiúhoz lépett. “Emlékezz rá, hogy sosem látod a teljes képet.” – mondta. “Egy hónapban egyszer fizetem ki az almákat, és minden nap elveszek egyet, amiért már törlesztettem a hónap elején.” A kisfiú megszeppenve kért bocsánatot, a tanár úr pedig így szólt: “Megbocsátok neked, de van egy kérésem. Menj fel a város óratornyának tetejére, vágj ketté egy tollpárnát, majd ereszd szélnek, végül pedig szedd össze az összes pihét.” A fiúcska sírvafakadt. “De hiszen ez lehetetlen!”, a férfi pedig így válaszolt: “Épp így lehetetlen meg nem történtté tenni mindazt a pletykát, amit most a városban terjesztenek rólam. Mert a kimondott szó kilőtt nyíl.”

Ezt a történetet azért meséltem el, hogy megértsük, mennyire kártékony, és milyen igazságtalan, mikor alaptalanul, információ hiányában vádaskodunk. A konfliktusoknak mindig (legalább) két oldala van. Az elmúlt napok során Európa számos országában szerveztek óriás tüntetéseket Palesztina védelmében, és a felvonulók közül sokan egyenesen gyilkosnak nevezték Izraelt. 

Ám a békeaktivisták közül sokan nem tudják, hogy a helyzet jóval komplikáltabb annál, mint hogy “ki volt itt előbb”, vagy “ki kezdte” az időtlen idők óta tartó viszálykodást. Egy azonban bizonyos: Gáza lakói nem Izrael, hanem a Hamasz nevű terrorszervezet elnyomásában élnek, amelynek nem titkolt fő célja és küldetése a zsidó állam, és általában véve a zsidók felszámolása. Sokan úgy védelmezik “Gázát”, hogy fogalmuk sincs róla: a gázai sérülteket izraeli kórházban látják el zsidó orvosok, hogy Izrael a mai napig – a háború során is – vizet, áramot, és segélyszállítmányokat biztosít a palesztinoknak. 

Előszeretettel linkelnek gyűlöletbeszédek mellé képeket a “régi Palesztina” és a mostani Palesztina méretéről, ám nem néznek utána, hogy a zsidó állam megalakulásakor Palesztina, mint ország valójában nem is létezett – egy terület neve volt, ahol sokféle ember élt együtt a muzulmánokkal - köztük zsidók és keresztények is. Nem hangoztatják azt sem, hogy az arabok lápos-sivatagos földjeit a zsidók megvásárolták tőlük, és kemény munkával termőfölddé változtatták, az itt élő muzulmánok pedig sosem lettek volna elküldve az otthonaikból, ha a környező országok nem fordultak agresszívan Izrael ellen. És bár Izrael politikusainak egy-egy mondatát sokan véres kardként hordozzák körbe, Gáza vezetőitől valahogy nem szokás idézni – persze ki akarna olyasmit mondani, hogy “bosszúból bátorítsuk a palesztin férfiakat zsidó nők megerőszakolására”, vagy hogy “emberi pajzsként használni a gyerekeket és nőket nagyon hatékony módszernek bizonyul” – pedig mindkét mondat Hamasz-vezető szájából hangzott el, élő televízió műsorokban.

Olyan sokan vetik fel, mi joga van Izraelnek panaszkodni, ha náluk a háború nem követelt halálos áldozatokat – de nem tudják, hogy Izrael óriási összegeket fordít a polgárok védelmére, míg Gáza terrorista vezetői sem óvóhelyekre, sem védelmi rendszerre nem fordítanak pénzt. Végezetül pedig szintén százezer és százezer ember oszt meg “Gáza támadás alatt” fotókat, amelyeken súlyosan sérült gyerekek, és zokogó szülők vannak – ám annak már nem néznek utána, hogy a kép tucatnyi alkalommal került “felhasználásra” a különféle közel-keleti konfliktusok kapcsán, a helyszínt pedig egyszerűen csak átnevezik – a közösségi médiumokon pedig vírusként terjednek a félinformációk, tévedések, hazugságok. Mindeközben a közel-keleten többmillióan térnek nyugovóra óvóhelyeken, családok szakadnak szét a háború miatt, és akkor még a nehezen gyógyuló lelki sebekről amelyeket egy háború borzalmai okoznak még nem is szóltam.

Ha a Gáza-Izrael konfliktusról akarsz beszélgetni, legjobb ha azt mondod: “Tisztában vagyok vele, hogy zsarnokok és agresszorok döntései nem minősítenek egy egész nemzetet. Mindkét oldalon rengetegen szenvednek, és a közös ellenségük a terror. Mindkét oldal gyermekei megérdemlik, hogy egy békés jövőben nőhessenek fel.” A hibáztatás, a bosszú, és a makacsság csupán még több sötétséget szül, a cél pedig nem az, hogy igazságot tegyünk arabok és zsidók közt, hanem hogy békét teremtsünk, megtanuljunk együtt élni szeretetben. A cél az, hogy sikerüljön megértetni a világgal: nem az tesz jó,vagy rossz emberré valakit, hogy muzulmán, zsidó, keresztény, vagy buddhista, hanem az, hogy hogyan bánik az emberekkel. Hogy elfogadja –e a világ, és a benne élő emberek sokszínűségét. És bár extrémisták és radikálisak mindkét oldalon vannak, ne velük,azonosítsuk az évezredes, szeretetre és igaz értékrendre tanító spirituális ösvényeket. 

Ezen a héten Karen Berg, a Kabbala Központ igazgatója a következő üzenetet osztotta meg: “A politikai konfliktusok szinte mindig a vallási különbségeken alapulnak. Mindenki ‘Isten nevében’ cselekszik, pedig ha végig is gondolnánk, mi mindent tettünk már mi emberek Isten nevében, biztosan nem lennénk büszkék magunkra. A kabbalisták azt tanítják, hogy az emberiség egyetlen dolga az, hogy visszatérjünk az egység állapotába, ahonnan az emberiség történelme egykor indult. Nem látjuk, hogy tulajdonképpen saját kezünkkel vágjuk le a saját lábunkat?”

Karen szerint mindannyian különbözünk egymástól, de éppen azért, hogy saját erőfeszítéseink árán fedezhessük fel mindazt, ami közös mindnyájunkban. Nem könnyű munka, de nincs más választásunk - nem gondolhatjuk, hogy ami nem a közvetlen közegünkben, hanem Izraelben, Nigériában vagy Ukrajnában történik az “nem érint” minket. Az ember nagyon érzékeny lélek, a lelkiállapotunkat pedig nagyban meghatározza a kritikus tömeg energiája – így az is hatással van az életünkre, ha a szomszéd a szemközti házból épp depressziós. Ebben a helyzetben tehát – amikor egy-egy rosszul megválasztott szóval egy egész népet, egy egész országot, egy egész vallást bélyegezhetünk meg - nagyon fontos észben tartani: az, hogy nem engedjük, hogy a külvilág iránti közönyösség úrrá legyen rajtunk, nem azt jelenti, hogy intoleránsak, vagy bosszúállók leszünk azokkal szemben, akikről jóformán semmit sem tudunk.

Fényes hetet mindenkinek! ......" (forrás: Steiner Kristóf)

Eddig az idézett cikk. Remélem -így, hogy az információ első kézből származik- ma is segíthettem. Csak mintegy mellékesen jegyzem meg: -a bejegyzésben szereplő fotók az én -kissé másabb, kissé árnyaltabban Kristófnak igazat adó- véleményemet tükrözik. Fényesebb hetet mindenkinek.

Kötve, fűzve, egy példányban.....

Hello kedves olvasó!

Tegnap a Narancsköd című blogon "Itt a kultúra, vazze!" címmel jelent meg, egy (nagyon-nagyon aktuális) írás. Mielőtt a cikkel kapcsolatos párbeszédet megosztanám veled, először hadd idézem, teljes terjedelmében magát a bejegyzést. Íme: (Hozzá kell hogy tegyem, már maga az írás is megéri, hogy elolvasd.)

"Bagoly mondja verébnek, hogy kitartott.
Pert vesztett a Fidesz. Még Hoppál Péter nevezte amerikai pénzen kitartott „álcivil” szervezetnek a Magyar Helsinki Bizottságot, amely megrendelésre járatja le az országot.
A szöveg persze ismerős, mindig ezt mondják. Állami pénzt nem adnak, azok a szervezetek, amelyek túlélnek, nyilvánvalóan nemzetközi segítségnek köszönhetően élnek túl, legyen az Norvég Alap vagy Soros György. Akkor viszont idegen érdeket szolgálnak, ugye.
Itt inkább a megfogalmazás otromba frivolsága volt érdekes. Kitartott, megrendelésre, országot lejárat. Nem finomkodott sokat a volt szóvivő, de facto lekurvázta és lehazaárulózta Magyarország egyik legelismertebb jogvédő szervezetét.
Csak úgy. Dolgozol 20 éven át, börtönökbe jársz, cellákat látogatsz, képviseled azokat, akiket senki más nem képvisel, küzdesz azokért a jogokért, amelyek mindenkinek járnak, ha kell, a kormánnyal szemben is, az összes kormánnyal szemben, mindezt nem nagy pénzért, hanem nagyon kis pénzért, aztán jön egy nímand, aki még soha semmi hasznosat nem csinált az életében, ahova eljutott, nem a saját jogán jutott el, csak kitartják a pártjában, ahová belépett, és azóta szépen felszopta magát, közben háromszor annyit keres, mint te a nyomorultak jogait védve, vagy négyszer annyit, és akkor a mellékesekről még nem is beszéltünk, hogy aztán egy napon, ha a legfőbb futtató úgy kívánja, akkor megrendelésre lehazaárulókurvázzon téged.
Ki is fizették érte rendesen. 

Maga lett a tánc és illemtanár? Nem, én a KULTURÁLIS államtitkár lettem, bazmeg. Érted, a kulturális. Mi más. Akkor be is kaphatjuk. ...." 

Eddig a cikk. Ám ezzel nem ér véget a móka, mert "állandó szerzőtársammal", Kozival ismét egy "csodálatos" párbeszédet folytattunk. Az alaptémát kicsit megfűszereztük némi savanyú jövőképpel és egy csipetnyi humorral. (Hogy mennyire vicces, azt ítéld majd te meg, kedves olvasóm.) Kötve, fűzve, egy példányban. Csapjunk hát bele:

- Azért jó, hogy ilyeneken felfortyanunk, mert tudunk önvizsgálatot tenni, mennyire messze is vagyunk még az áhított céltól, amikor az agyfelületünk és annak térfogata megközelíti a leginkább egyenes arányosságot. Amíg ilyeneken rágódunk, sajnos a kelleténél és kívántnál több tekervényünk van. Mást talán nem is zavar ez rajtunk kívül. Egyelőre. -jegyezte meg Kozi.

- Nagy igazság Kozi. Nagyon nagy. Bár, a múlt héten voltam egy: "Hogyan áldozzuk be gondolkodási készségünket a FIDESZ demagóg propagandájának oltárán?" című kétnapos kurzuson, így, első olvasatra nem is értettem, hogy mit akarsz mondani. Bár az is igaz, hogy a kurzusról kifelé jövet már a demagóg propaganda szavakat sem értettem, meg alig találtam haza, pedig a kurzus csak két háztömbbel volt a odébb lakhelyemtől de azóta javultam egy kicsit.

- Semmi baj Csabi, én most sem értem mit írtál, és a posztomat is csak a CTRL+C -> CTRL+V segítségével küldtem, nem is emlékszem honnan másoltam, de nem értettem, csak egy csomó ismeretlen szóösszetétel volt. Jééé, így boldogabbnak is érzem magam. Nálad is egyfajta könnyedség lépett fel? Húúú, ezt gyakorolni kellene.

- Igen, bár meg kell jegyezzem, néhány szóösszetételt, illetve új szót azért sulykoltak. Ilyeneket mint rezsicsökkentés, Paks II, Kósa Lajos, Lázár János, Magyarország miniszterelnöke, két hét alatt rend lesz, vagy jelentem az ország területén rend van, életpálya modell, Alaptörvény... Kerényi Imre, meg még egy csomó ilyen első hallásra korábban teljesen értelmetlen szavakat. - hangoztattam én.

- Én örülök, hogy adtak új fogalmakat. Az utóbbi években már csak a nagy űrt éreztem (nem tévesztendő össze az úgynevezett szellemi igényesség okán fellépő információ utáni vággyal), és ez a feszítő vákuum kezdett végre megtelni, jóféle gondolatokkal, ideológiákkal, gyűlöletekkel, vágyakkal, célokkal, IRÁNNYAL, CÉLLAL. Hála! HÁLA!

- Hát ez nagyon tetszik. Főleg az a rész, hogy: -"... Hála! HÁLA!..." El is képzeltem, ahogy a házi Orbán-oltár előtt térdelve, először csak rebegve, majd a végén (a kettőszáz-ötvenharmadik "hála" szónál), már nyáladzva, önkívületben fetrengve, ordítva, az előszobában. Valahogy így képzeltem el. Mindezt természetesen egy haladó, vagy felsőfokú, tizenöt, illetve ötven napos: Hogyan áldozzuk be gondolkodási készségünket a FIDESZ demagóg propagandájának oltárán? kurzus után.

- Nekem már nem csak Orbán oltárom van, rajta van az összes eddigi kedves vezető aki szintén nem okozott csalódást. Így amikor könnyes szemem az imám végén végül kinyitom, a mécsesek fényében szinte angyali fátyolba burkoltan látom az összes jótevőnket. Már nem válogatok. Csak SZERETEK.

- Ó ne már Kozi! Az a rész a legjobb, hogy: "Már nem válogatok. csak SZERETEK." -én meg sírva röhögök, az ügyfél meg hülyének néz. De nem baj. Mellékesen ez is átlibbent képlékeny fantáziámon. A nagymamámnak voltak a vitrinben ilyen, a történelemből ottragadt apró relikviái. Mint például kézzel festett, mozgatható jobb karú, Adolf Hitler ólomkatona-figura. Na így képzeltem el, a házi oltárodon sorakozó kedves vezetőket.

- Nyugodtan fantáziáld mellé azt a giccses aranyozott szélű porcelán ovál hátteret, amibe tűzzománccal tették örökkévalóvá ezen gyönyörű emberek képmását, okulásul minden magamfajta nyamvadéknak. Bár igazán hasonlít a sírköveken használatos ovál képbefogadó részre, távol álljon tőlem bármiféle további analógia vonása... A térdem helye pedig zúzott kővel van felszórva, hogy minden másodpercben emlékezzek, ők sokkal többet áldoznak értem.

- Én inkább egy-egy aranyozott szélű, mély-tányérban látnám őket szívesen és így is képzeltem el. Gondolj bele: -az imáid végén, de már a leves elfogyasztásakor ismét szembesülhetsz imádatod tárgyaival. Frenetikus, katartikus ebéd-élményként. 

- Vállalnád azt a kockázatot, hogy a frissen lopott ételjegyen rabolt farhát késsel cincálása közben megszaladó kés a nemes arcéleken csikorduljon? Feltennéd magadnak a kérdést, "Vajon miért vágtam olyan erősen, kárt akartam tenni a szent megtestesülésben?". Neeeem, én nem vállalnám. A terítő hímzése az más. Ha lecsöpögtettem levessel, anyám akkor is megszidott. Így már egy önálló gátlás is lenne, ami hasznos is, és idillikus is egyben.  

- A farhát az jó, nagyon jó. Főleg ha van rajta püspökfalat (más néven: csirkesegg) is. Viszont tisztelem annyira (mind a farhátat, mind pedig kedves vezetőimet), hogy nem megyek nekik késsel. (Isten ments, hogy arcélen karcoljam valamelyiket is, soha nem bocsátanám meg magamnak.) Hanem a farhát szopogatása közben (miután azt ugye a leves elfogyasztása után kell kiélvezni), még bőven marad időm révetegen bámulni az arcot, amely a tányérban van. Kár, hogy közben a csirkeseggre asszociálok. (Mondjuk -ha már idegen szavak- még mindig jobb, mintha maszturbálnék a csirkeseggre.) 

- Idefigyelj Csabi! Csak több, mint 10 éves ismeretségünk miatt veszek erőt magamon, és nem jelentelek a legközelebbi gondolatrendőrnél, amiért egy SEGGEL illetted csak fantáziában is a KEDVES arcokat. Szopogatni azt lehet, ők is arra ösztönöznek.

- Masztizni ér? - merült fel bennem a kérdés, szinte azonnal, mire Kozi:

- Na azt nem csak hogy ér, de kötelező is. Rá is rántok valami parlamenti közvetítésre. Vagy kormányszóvivői bravúrra.

Hát azt gondolom, hogy ezt rendesen megbeszéltük. Remélem segíthettünk.