2016. június 28., kedd

Nem szeretem a focit!

Hello kedves olvasóm!
Egy valóban nagy sikerű, a Magyarország - Belgium mérkőzés kapcsán, a meccs éjszakáján kelt írásomat, az akkor éjjel sebtében megírt, a meccs kapcsán bennem keringő gondolataimat és érzéseimet feloldó facebook bejegyzésemet osztanám meg most veled! Íme:
Jól van jól. Tudom, hogy már régen aludnom kellene, de amikor ma (2016. június 26-án vasárnap) késő este egy spontán meghívásnak eleget téve azután, hogy a Magyarország - Belgium Európa Bajnoki selejtezőről sétáltam hazafelé, erről az egészről, az előző két hétről és a ma esti mérkőzésről elmélkedtem, olyan sok gondolatom támadt, hogy azokat már képtelenség volt 'bent' tartani. És hogy adja ki magából az érzéseit egy íróféle? (Itt értsd: blogger.) Hát leírja. Úgy. De kezdjük mindjárt az elején: 
NEM SZERETEM A FOCIT.
Nyilván nagyon sok véletlen együttállása kell ahhoz, hogy egy egészséges, felnőtt, magyar férfi ne szeresse a focit, de hát nem vagyunk egyformák.
Rólam annyi elég is, hogy ez valahogy egyrészről kimaradt az életemből, másrészről pedig nagyjából a középiskolában vált véglegessé, hogy játszani sem tudom (a focit legalább is), hiszen a csapatokba is csak akkor válogattak be, ha kifejezetten szar kedvük volt a többieknek és szerettek volna végre már röhögni egy jót. Miután olyan volt a labdakezelésem, mint Puskás Öcsi felcsúti szobrának. (Bocs, az övé - mármint a szoboré, ami ugye köztudottan egy fém tárgy- kicsit jobb.) Így aztán nem is értek hozzá.
Fogalmam sincs a tizenhatosról, a tizenegyesről, mint ahogy -bár korábban többen magyarázták már- nem tudom azt sem, hogy mi az a les például. Ez az egyik ok.
A másik a magyar foci. Még gyermekkoromból emlékszem rá, ahogy édesapám a Nemzeti Bajnokság meccsei előtt ülve szurkolt, míg számomra halál unalmas volt, ahogy az akkori focisták a bőrt rúgták. Unottan, fásultan, a labdát a pályáról mindig kirúgva, csak hogy teljen az idő. Így én már zsenge fiatal koromban, szinte még gyerekként kategorizáltam be a meccsközvetítések szemlélését a haszontalan időtöltések közé.
Így is volt ez egészen két héttel ezelőttig. Valahonnan megneszeltem (no nem volt nehéz), hogy a magyar csapat kijutott az Európa Bajnokságra. "Na" - mondom - "az nem semmi."
Bár a véleményem sokban ezután sem változott, mégis annyi információ -pro és kontra- jött velem szemben az utcán, a facebookon, az újságokban, a televíziókban és még sorolhatnám, hogy egyrészt a híreket egyszerűen már nem lehetett kikerülni, másrészt (különösen a focirajongó barátaim elmondásai miatt), kezdett a dolog engem is (ÉÉÉRTED! ENGEEEEM!) érdekelni!
Az Ausztria elleni fényes győzelem, az Izland elleni mérkőzés, majd a portugálokkal játszott 3-3 után (itt már eljutottam oda, hogy visszanéztem az összefoglalót, ezért aztán erős, több oldalról érkező baráti presszió, Gera csodagólja és a már fent említett meghívás hatására) határoztam el, hogy bizony megtekintem a Magyarország - Belgium mérkőzést. A meccs végeredményét mindannyian jól ismeritek.
Most nyilván valami elkeseredett fikázást vártok tőlem, hogy nem csalódtam, meg, hogy ilyesmire számítottam, meg effélék, de nem! Ugyanis mától nem vagyok hajlandó, legfeljebb szuperlatívuszokban beszélni a magyar futballról.
Mert nekem a full laikus, a témához szó szerint semmit nem értő, az e tekintetben egy faék, egy pont, vagy egy kőgolyó egyszerűségével bíró, ám MAGYAR nézőnek (igazán még szurkolónak sem merném hívni saját magamat) kéremszépen' ma este egy világszínvonalú mérkőzést volt szerencsém látni!
Egy csodálatos, a teljes játékidőben az utolsó másodpercig valóságos hősként futballozó, küzdő, minden tudást, akaratot, intelligenciát bedobó, tiszta szívből játszó, világszínvonalú MAGYAR játékosokkal! 
Játszunk el ennek okán kicsit a szavakkal, mert ezt Európa egyetlen országa sem tagadhatja: - MAGYARORSZÁG TÖBB MINT NEGYVEN ÉV UTÁN MA, EURÓPA ÉLVONALÁBAN FUTBALLOZVA ÍRT AZ ELMÚLT KÉT HÉTBEN TÖRTÉNELMET!
És szinte biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül ma este még sok millió magyar érez így, ahogy abban is, hogy most a futball kovácsolta ismét egyetlen nemzetté kis hazánk lakóit!
Amikor ma este -egy nagy kört levágva a rövidebb, bár kifejezetten kietlen, közvilágítás nélküli területet is érintve, -ahol az időnként a távolban felvillanó villámok fényei is kellettek ahhoz, hogy a vaksötétben megtaláljam a bozótban a hazavezető utat- ott botladoztam hazafelé, azon fanyalogtam, hogy mire hazaérek a szúnyogok teljesen felzabálnak.
Ám mire kiértem ismét a közvilágítás és az aszfalttal burkolt járdák nyújtotta biztonságba, már hálás voltam a sorsnak, hogy a szúnyogok zabáltak fel és nem a kutyák. Bár meglehet, amilyen bambán ballagtam még egy kutyatámadást sem veszek észre, annyira felkavart és elgondolkodtatott a meccs, miközben a lábaim automatikusan hazavittek. A lakásomhoz közel viszont már összeállt a kép:
- Én ma egy világtörténelmi esemény szemtanújaként megélhettem a lehetetlent! Láthattam az addig veretlen magyar csapat csodálatos játékát, egy új Aranycsapat hajnalát! Olyan fantasztikus élményben volt részem, ami egy emberöltő alatt Magyarországon csak nagyon ritkán adatik meg! És ezért hálával tartozom minden magyar játékosnak, akik ezt lehetővé tették a számomra és ezért mától nagy becsben tartom majd a külön erre a meccsre vásárolt, általam csak ma este, egyetlen alkalommal viselt szurkolói pólómat ugyanúgy, mint ezt a nagyszerű élményt!Remélem holnap hősöknek kijáró tisztelettel fogadják majd a játékosainkat!
Benneteket nem a szúnyogok zabáltak fel, még csak nem is a kutyák, hanem bátor oroszlánokként, hős csatában véreztetek el, de közben megnyertétek nekünk a háborút, hisz újra széppé tettétek a magyar nevet!
Köszönet és tisztelet az elmúlt két hétért!
Szép volt fiúk! Remélem segíthettem! CSAKAZÉRTIS' ‪#‎HUN‬

2016. június 10., péntek

Apaságom 184. napján....

Hello kedves olvasóm!

Ma ismét a most hat hónapos Grétikéről mesélek (ez ugye kitűnhet már a címből is) mert a gyermeknevelés egy újabb érdekes momentuma villant be ma reggel a fejembe. 
Ez nem más mint az altatás, hiszen komoly anomáliákkal kell szembenéznie minden szülőnek e téren. Sok olyan kérdés merült fel bennem a téma kapcsán, melyek mára szinte megkerülhetetlenekké váltak, megpróbálom hát megválaszolni őket magamnak, neked, nem sikerült. De azért beszélhetünk róla.
Kezdem azzal, hogy oké, hogy van egy újszülött életében az alvás, az elalvás tekintetében időnként némi zavaró tényező és hát ezeket el is kell fogadnunk, sőt továbbmegyek: - még meg is kell értenünk, de van ami nem fér a fejembe az istennek sem.
Mindjárt ott volt az a legeslegelső időszak. Amikor a Kisasszony még legfeljebb pár kilogramm volt és az evilági létezése maximum két-három napot ölelt fel, nahát az maga volt a kánaán! 
Az újszülött ugyanis nincs még 'rendesen összerakva'. Sőt, nagyjából sehogy sincs. Nem működnek rendesen a belei, a kiválasztása (vesék effélék), nincs saját hőmérséklet szabályozása stb... Így aztán, amikor a kórházból elengedték, ő csak -enyhén besárgulva- feküdt aludt, aludt és csak aludt. (Már rendesen kétségbe voltunk esve ennek okán.) 
Persze szülőként tudjuk nagy tudományosan, hogy a születés traumája, a belső szervek működésképtelensége, bla-bla-bla. Prototípus. Ez van. Ugyan talán nem annyira jó hasonlat, de az új tervezésű autóknál érzékelhető hibákra nem véletlenül mondják, hogy azok az autó 'gyerekbetegségei', majd finomítják a beállításokat, alkatrészeket terveznek újra, vagy cserélnek ki és elmúlik. Minden esetre -legalább is az idegrendszerünk szempontjából- ez az első időszak felért egy lottó ötössel, az már tény. 
Ami viszont el tud romlani az el is romlik. Ugyanis néhány hét erősödés után (tuti rágyúrt a következő időszakra) a fogalom átvitt és valódi értelmében is, már más volt a 'leányzó fekvése'. 
Bizony jól látod, most is ugyanarra gondoltunk, jöttek a pocaktragédiák. Az első ilyen ok, a baba első ilyen 'élménye' -a negatív élmény is élmény- maga az éhség. Ezt bizony nem érezhette odabent a kis drága. De azután, hogy a szimbiózis megszűnt -merthogy megszületett a kisasszony- és idekint már nem volt összekötve egy bazi nagy csővel a kiscsaj meg a nagy, már voltak gondok. Mer' ha éhes, akkor bőg! Ugye.
Aztán ott van az is, hogy Anyu táplálkozik, majd maga is táplál. A pocak -a természetnek ez a csodálatosan összetett, fantasztikus gépezete-  meg baszik befogadni amit kap, a legkisebb eltérés az ideálistól és jön az ordítás. Megjegyzem: - egy néhány napos-hetes kölök ordítása amúgy nagyjából semmi egy fél éveséhez képest, de te ezt akkor még nem érzékelheted.  
Azt persze soha senki nem tudta még megmondani, hogy mi az ideális, így aztán jöttek a tanácsok: - ezt egyél, ne ezt mégse egyél, azt egyél, amolyat nem ihatsz stb.... Anyu a kétségbeeséstől, és a még soha az életben nem tapasztalt barlangmélységű fáradságtól, míg apu (aki közben persze gályázik a betevőért) lassan a kialvatlanságtól áll a megőrülés és/vagy a halál szélén.  
Alszanak? Azt te csak hiszed!
Így a születéstől nem is kell túl sok időnek eltelnie és anyu, meg apu egyszerre válnak egy dupla 'ZS' kategóriás horror zombijaivá attól, hogy a korábban nyugodtnak vélt (a valóságban azonban csupán félig halott), cukimuki csomagocska ordít minden szarért, ha kell, ha nem. És senkit sem nyugtat meg a tudat, hogy a sírástól erősödik a kis szarosnak a tüdeje. 
Ja és persze ilyenkor még nem beszélhetünk altatásról, ugyanis ebben az időszakban szinte esélytelen bármilyen fortély. Ha elalszik, akkor elalszik baszod. HA NEM, MEG NEM. Kijelenthetjük, hogy ekkor csak azért nem kötik fel magukat a szülők a kerti cseresznyefára, mert se kertjük, se cseresznyefájuk.
Na, de ez az időszak is csak eltelik valahogy (mert ha nem így lenne, akkor az emberiség ki sem alakul, vagy időközben a sok barlangfalhoz csapott kisded miatt kipusztult volna) és a pocak ügyek lassan elsimulnak. Ezekkel egy időben pedig a szülők -akik, ha lassan is, de már ébredeznek az első sokkból azzal, hogy volt már legalább egy átaludt éjszakájuk az elmúlt másfél-két hónapban- rájönnek, hogy ebbe bizony beledöglenek, ha nem találnak ki valami nagyon fajinat. És elkezdenek különböző okosságokat kidolgozni arra, hogyan altassák el apró csecsemőjüket akkor, amikor elérkezett az alvásidő. (Elárulom: -nincs is ilyen. Mármint, hogy alvásidő. Vehehehehehe....)
Van itten kérem minden ezután. Ringatás az ölben, séta a poronttyal, finom rázással fűszerezve. Mondjuk azt tudni kell, hogy ahogy cseperedik az a szép gyermek, akként lesz a néhány lépésből több kilométer gyaloglás egyetlen szobában úgy, hogy a megtett távolság a kilók számának növekedésével egyenesen arányos.  Aztán van még a hátsimogatás fekve, a hassimogatás fekve, illetve (igaz csak egyszer), de volt olyan is, amikor a Kisasszonyka a combomon üldögélve aludt el. És -ez a legjobb, mert ez szolgálja leginkább mindkét fél érdekét, meg még kényelmes is- az etetéssel egybekötött altatás, ugyanis szinte biztos, hogy a kisded elszunnyad a cickón és/vagy a cumisüvegen. 
Az altatási idők és szokások kialakulásának időszaka egy viszonylag csendes -és utólag rájössz, hogy nagyon rövid- rész a 'Kisbaba otthon' című társasjátékban. Ám hiba azt hinni (kedves leendő szülők), hogy ez lesz az az életszakasz, amikor is beállnak a dolgok. A büdös francot! A jó büdös francot azt! Mert még vége sincs az egyik folyamatnak, már indul is be a másik, mivel jönnek azok a kib@szott fogak!! Ráadásul úgy, hogy a kibújás igénye -mármint a fenti jelzővel illetett fogak részéről- nemgyengén' hónapokkal jelentkezik korábban, mint azok a (......fenti jelzővel illetett) fogacskák!  
Azt tudni illik, hogy a gyermek ezen életszakaszában az égvilágon semmi szükség nincs fogacskákra (sem a fenti jelzőkkel, sem azok nélkül), ám ez a fogacskákat egyáltalán nem érdekli, így aztán a következő hónapok sem nevezhetők egyszerűnek. (Főleg az altatás szempontjából.)
Ugyanis e folyamatnak megvan az a rendkívüli tulajdonsága (még a pocak ügyeknél is rosszabb a forgatókönyv), hogy a legkellemesebb órákban jelentkezik. Szóval. Egy ideje már önfeledten játszol a kitörő örömmel létező lánykáddal, aki egyszer csak megromlik, fúriává változik és ököllel vad száj-, illetve fülcsapkodás kíséretében kezd el üvölteni. Pedig az előbb még jó volt. Nehéz eldönteni, hogy a foga fáj, vagy az, hogy hat másodperc alatt verte agyon saját magát. 
Enyhébb esetben a fogzás jelentkezhet viszketés formájában is, de akár viszketés, akár fájdalom ez jöhet a nap bármely szakában! Ami meg még ennél is szörnyűbb tud lenni, amikor ez első -mármint az éles fájdalommal járó-, az altatás kellős közepén jelentkezik. A kisded már-már szunyókál aminek biztos jele, hogy a végtagjai és a nyaka elernyed. No meg a kis teste többi része is. Lehet, hogy még nyitva van a szeme, de ez náluk semmit nem jelent. Te egy egész napos hajtás, rohangálás, intézkedés, vásárlás, gyermeknevelés (ide értendő a négyéves hisztis szeretgélése, rendszabályozás is, ami amúgy éveket vesz ki belőled) meg a fene tudja mi után már remegve várod, hogy beálljon a CSEND!!! A nagyobbat már letetted, talán alszik, talán nem, KIT ÉRDEKEL, de CSENDBEN VAN (és ez a lényeg), a kicsi meg már elernyedt a karjaidban. Lelkedbe béke költözik.  
Ekkor már csak egy bűzlő, legalább tizenöt órás, és egyébként napon hagyott hulla vagy, de fejben már (a proszektúra boncasztalán, a krematóriumban, a sírban hetek óta), de legalább is az ágyban vagy. Gyermeked -méreteit meghazudtoló módon-, egy vadállat módjára horkol, új fogalmat képezve a mély-altatást kutatók szótárában. 
Biztosra mész. Mielőtt letennéd, kloroformmal átitatott vattát szorítasz percekig az arcára, a szájába pedig, -finom erőszakkal- panyolai bolyhos ágyas szilvapálinkába gazdagon áztatott kenyérvéget gyűrsz. Most már tuti a dolog.
Letetted. Adsz magadnak egy másodpercet, hogy elgyönyörködj ágyékod gyümölcsének angyali nyugalmú arcán (a vattát, meg a kenyeret már elégetted az erkélyen, a hamut meg szétszórtad az utcán), és tested minden maradék erejét  összeszedve hátat fordítasz gyermekednek, hogy megtedd azt a huszonnyolc centimétert, ami az ágyadhoz vezet. Kár volt. Mármint megfordulni.
Ugyanis a poronty, -akit egyébként amikor alszik az sem érdekel, ha a háttérhatalmak (ugye tudod kiket értek ezalatt), a közeli játszóteret kísérleti telepként használva, ott felszín feletti atomrobbantást hajtanak végre-, valahogy meghallja amint a gyémánt fényességű parkettán, minimális súrlódás kíséretében sarkad elfordul, melynek folyományaként a szobában cipelés világrekordjának felállításakor felhasznált kilométerek százai alatt cserzett sarok, minimális hangot ad ki. Kb.: - 0.2 dB-t. (Decibelt.)
Persze a gyermeked értékel. Vagy azt, hogy alig hallhatóan elfordultál, vagy a fogzás gyötri, de valamelyiket a következő ezredmásodpercben szemei kipattanásával, karjai lábai ütemeket nélkülöző, ám annál intenzívebb mozgásával, valamint az egyik korábbi 'Apaságom....' bejegyzésben már említett szájgörbülettel és az ebből automatikusan következő bömböléssel jutalmazza. 20.000. dB-el! Na az már sírás. Te csak kiballagsz az erkélyre, lefújod a korlátról a pálinkás kenyér és a kloroformos vatta hamujának maradványait (retkes talppal mégsem dögölhetsz meg), felmászol rá és leveted magad........ (De persze nem, mert fel kell azokat a szaros kölköket valakinek nevelni, de megfordul a fejedben még úgy is, hogy az elsőn laksz.) Remélem -ha másképp nem úgy biztosan, hogy kikacaghattad a nyomoromat- ezúttal is segíthettem.


2016. június 7., kedd

Apaságom 1521. napján

Hello kedves olvasóm!

2016. 06. 08. Már nincs semmi baj.
Meglepő a cím? Bizonyára a sorozat korábbi címeiben megjelenő alacsony számok alapján, de hát a mai bejegyzésben nem is a most fél éves Grétikéről, hanem a valamivel több, mint négy éves Keveuraságról lesz szó.

Történt a tegnapi napon (ohh bocsánat, az apaságom 1520. napján), hogy elindultunk az Öcsiúrral a postára. 
"Nem nagy dolog" - gondoltam, elintézzük pikk-pakk az ügyet, végül is 'csak' a  fizetésemet szoktam otthagyni, hogy a kedves postáskisasszony készpénzre váltsa az álmaimat. Lófaszt, azt a vastag köteg fehér és sárga csekket amit magammal hurcoltam, hogy áldozzak velük a fogyasztás oltárán. 
(Csak egy kis kitérő egy kérdéssel: - azt megfigyeltétek már, hogy manapság mindig több a csekkeken lévő számok összege, mint a pénz a zsebetekben? Hát én már most egy ideje figyelgetem ezt, de sehogyan sem jövök rá a miértjére.) Na de mindegy is, térjünk vissza Őuraságához.

Szóval, miután mindent többször is kiszámoltam -mert, ahogy említettem, egyik ötödike környékén sem hiszek a szememnek- ballagtunk a tőlünk nagyjából 100 -igen, jól olvastad csupán egyszáz- méterre lévő hivatalhoz. (Ennek később még jelentősége lesz!)
A hangulat a béke és a boldogság közt volt félúton, a nap sütött, a lágy szellőben az árnyat adó fák halk susogása csodás alapzajt biztosított rövid, ám kellemesnek ígérkező sétánkhoz.
Öcsiúrral a postahivatal előtti útszakasz túloldalán lévő, girbe-gurba betonjárdákkal szabdalt parkos részen kettéváltunk, hogy Őurasága -a széllel versenyre kelve- kedvére nyargalhasson egy kicsit. Hát sok nyargalásra tényleg nem tellett. 
Merthogy -miután az Ifiúr eltűnt a látószögemből, és miért is ne akkor- egyetlen pillanat alatt törte darabokra a fent felvázolt idillt egy hang, amely akkor leginkább egy döglődő sirály utolsó, kétségbeesett sikolyába oltott halálhörgésre emlékeztetett, természetesen az én négyévesem, Öcsiúr hangján.
Napoknak éreztem azt a néhány ezredmásodpercet, amíg a hang forrása után kutatva végre felfedeztem a fiacskámat. A Miszter ekkor úgy feküdt az aszfalttal borított járdán, mint azok a banki ügyfelek, akik a legrosszabbkor, bankrablás idején keresték fel bankjukat, hogy aztán a bank márvánnyal borított előterében fekve, kinyújtott kezekkel és lábbakkal, arccal a márvány felé túszoskodhassanak' néhány órácskát.
Tehát Öcsiúr nagyon sírt. Racionális agyamban rögtön megfordult, hogy az jó, mert például komolyabb koponyasérülésekkel csak a legritkább esetben sírdogálunk úgy egyébként, bár az efelett érzett örömömet a közben önállóan feltápászkodó -és a mozgás hatására jelentkező újabb fájdalmak okán ha lehet még hangosabban üvöltő- kisfiam hamar feledtetni tudta azzal, ahogy kinézett.
A két tenyerén csak apróbb -szinte csak jelzés értékű- sérülések jelezték a gyermek és az aszfalt közelebbi kapcsolatát, és a könyökei a csodával határos módon sértetlenek voltak. Meg is néztem a hasát, meg a mellkasát, nem-e ott lapul egy jó kis fűszeres sorozatborda-törés, némi édes-savanyú légmellel leöntve, de nem, semmi ilyesmiben nem szenvedett. 
A feje is ép volt, -ennek külön is örültem, viszont a térdei! Na kérem azok oszt' ott voltak rendesen. Pont úgy néztek ki mintha a gyermekem indult volna a fedett pályás, ötszáz méteres Térden Csúszás Sajtreszelőn Európa Bajnokság U4 csoportjában és dobogós helyen végzett volna. (Minimum egy ezüstéremmel.)
Én rohantam felé (az időközben egy közeli padon elhelyezett csekkjeim önálló életre kelve szálltak a szélben), ő lassan bandukolt felém, miközben a kezeit úgy tartotta el magától, (és olyan arcot vágott) mint Jim Carrey az Ace Ventura második részében, amikor lándzsák álltak ki a combjaiból. Közben pedig persze bömbölt. Érdekesség, hogy néhány másodperc alatt, a nyílt utcán bokáig álltunk a könnyben. Én ilyet még sohasem láttam. 
Így hát nekifogtam, hogy megvigasztaljam az éppen vigasztalhatatlan világfájdalmat és -valljuk be őszintén, szar is az- valódi fizikai fájdalmakat megélő fiacskámat, aki eközben ráadásul az "Én tehetek lóla, nem te apa!", valamint a "Ugye ez nem hiszti apa?" szavakkal még ostorozta is saját magát szegényke.
A történetben az utolsó csavar meg az (merthogy kell legyen egy utolsó csavar mindig), hogy mindez persze a posta bezárása előtti percekben, a hivataltól összesen húsz méterre történt úgy, hogy a már említett lágy szellőben, az árnyat adó öreg nyárfák lassan minden ágára jutott egy-egy a sárga közüzemiekből. És bár a helyzet ekkor meglehetősen kilátástalannak tűnt, azért csak sikerült megvigasztalnom a több sebből vérző pici fiacskámat. Remélem ma is segíthettem. És nem csak Öcsiuraságnak!