2016. augusztus 23., kedd

Apaság 1673. napján ....... VI. rész

 Hello kedves olvasóm!

 Ha csak most nyitottad meg a blogot, akkor ez a Kisfiunk kálváriájáról szóló bejegyzés fog visszaköszönni rád, így elárulok egy 'titkot': - miután most egy sorozat hatodik részét olvasod nem árt, ha beásod magad az előzményekbe, melyeket -létrehozásuk sorrendjében, a most felsorolt számokra kattintva érhetsz el:
 Ez itt, az első rész. Íme a második! A harmadik részt itt olvashatod el. A negyedik részt pedig itt. :) Az egyszerűség jegyében a bevezetőt tovább gondolva ide kattintva érheted el, az ötödik részt. Ugye annyira nem is bonyolult. Mintha csak egy könyvet lapoznál. Ezután a minden részletre figyelő és kiterjedő okos-bevezető' után folytatnám kis családi történetünket.
 Az ötödik rész olvastán abban ugye mindannyian megegyezhetünk, hogy Anya egy valóságos hős. Sőt! Hősnő! Csakhogy cifrázhassam még egy kicsit. E témához még annyit azért feltétlenül szükségesnek tartok megjegyezni, hogy Encóka nyilván nem csak akkor este és éjjel, hanem a kórházi 'tartózkodásunk' ideje alatt mindvégig Keve mellett volt, szinte egyetlen percre sem mozdulva el mellőle. Az igényeit is úgy igazította, hogy akkor én ott legyek.
  De hogyan is lehetett volna másképp, hiszen Öcsi -bár rendkívül komfortosan érezte magát óriási kórházi ágyán és annak közvetlen közelében, de csak akkor, ha valamelyik szülője is ott volt. Erre a legjobb példa egy apró kis történet.
 Talán a vasárnapi napon délután történt (a műtét utáni napon), hogy az Encó, meg én épp arról társalogtunk, hogy lassan indulnom kellene hazafelé. A kicsi-lányunk ekkor már ugyanis bő másfél napja vidította társaságával a nagymamit, őt is haza kellett vinnem. Öcsi nem szólt és tulajdonképpen nem is tűnt úgy, hogy különösebben figyelne, de -mint kiderült- ez nem volt igaz.  
 Ugyanis az utolsó mondat után (én a haza szánt cuccot pakolásztam épp) Encó elindult kifelé a kórteremből, hogy egy cappuccino-t vásároljon magának a földszinti automatából, amikor Keve felkiáltott: "Ne hagyjatok egyedül!" Nyilván azt gondolta, hogy apa pakol, anya meg már megy is kifelé, mi lesz így? Akkor ő most egyedül marad? És szóvá is tette aggályait.
 Gyorsan megnyugtattam, hogy nem marad egyedül, anya csak egy kávét vesz magának és már jön is, csak az apa megy haza. De gondolj csak bele: - mi járhat a fejében? Mit érezhet egy ilyen helyzetben egy négyéves? Te ott hagynád? Képtelenség. Úgyhogy Encó igazi anyaként minden percét a kisfiunkkal töltve tette fantasztikusan mindvégig amit tennie kellett.
 Kicsit eltébláboltam, de muszáj voltam megemlékezni ismét a kisfiam ÉDESANYJÁRÓL! Így csupa nagybetűvel! De te emlékszel még? A vasárnap reggeli Budapestre érkezésemmel kapcsolatosan ígértem egy -másik- sztorit. Mondanám is: 
 Amikor másfél-két óra alvás után a még hajnalban összekapkodott dolgainkkal ismét elindultam a Heim Pál Kórházba, nem feltétlenül neveztem volna összeszedettnek, kipihentnek magamat. Az előző napunk olyan reggel hét óra felé kezdődött és -ahogy azt az előző részekben ecseteltem- nagyjából másnap hajnali fél négy körül ért véget. Az egyszerű szó nem illett arra a napra. Valahogy sehogy. Ehhez képest, vagy ettől függetlenül, rozoga szerkezetemet egy energiaitallal 'megerősítve' vágtam neki az útnak. Mindez különösebben nem is jelentett gondot, hisz Budapest tőlünk legfeljebb hetven kilométerre fekszik. Így aztán az otthonunktól a kórházig minden különösebb gond nélkül tettem meg az utat, szép időben, gyér forgalomban. Én legalább is azt hittem. 
  Ám, amikor a napokban hivatalos levél felvétele folytán kellett postára mennem, akkor döbbentem rá, hogy csak én hittem így, mert a rendőrség meg másképp gondolta. Megvan nektek az M3 bevezető? A Szerencs utca felé? Ha nincs, akkor mondom. 80-as, 70-es, 60-as, majd 50-es táblák, az út mindkét oldalán, mindenfelé. Valóságos táblaerdő! (Hogy a leghülyébbnek is feltűnjön b@szod.) És utána, a kereszteződés előtt mi van még? Hát persze, hogy egy rohadt nagy zártszelvény, tele kamerákkal. A VÉDA rendszer szorgosan figyelő eszközeivel. Csak egy teljesen idióta tudja ott elb@szni, no meg én. Így hát a borítékban lévő, finom meleg sárga színnel festett csekkecske, harmincezer jó magyar forint befizetésére ösztönzött, amolyan 'de azonnal' jelleggel. 
 Mondhatnám, hogy nincs elég bajunk amúgy is, meghogy' a kórházba siettem, meg hogy a rohadtk@rvaéletbeabbab@sszamegablablabla', de minek? Gyorsan meg is jegyzem: - nincs harag! Nincs örihari! Az állam tette a dolgát én meg az enyémet. Ugyanis, ha ott nem hetvennel, hanem ötvennel méltóztatok menni, akkor a kamerák legfeljebb álmosan bámulnak rám a kora reggeli órában anélkül, hogy bármit is rögzítettek volna. Vitathatatlan, hogy én voltam a ludas. És mindez több szót nem is érdemel.
 A kórházba visszaérve már egy kiegyensúlyozottabb, pihentebb és főleg: - jobb kedvű Kevét volt szerencsém átölelni, és az amúgy rendkívül fáradt Anya arca is valamivel simább volt (már ami a gyerkőcke állapotát illeti). Már nem hatottak az altatáskor használt gyógyszerek (vagy nem teljesen, hiszen alig fordult elő, hogy Keve bebóbiskolt volna), és az éjszakai rossz állapotának már szinte nyoma sem volt. Encóka elmondta: - amennyiben nem lesz Kevének hőemelkedése, vagy egyéb komplikációra utaló tünete, úgy hétfőn, valamikor a délelőtti órákban zárójelentést kapunk és mehetünk hazafelé. Meg is egyeztünk, hogy az ő telefonhívásához ütemezzük a hétfői napot. Kora délután -a fenti kis közjátékot követően- végül elindultam hazafelé ismét.   
 Aludnom kellett. Így lefeküdtem, hogy kora este magamhoz vehessem miniporontyot', Gréti lánykánkat, aki abban a korban van (nyolc hónapos), hogy még bőséggel 'elkéri' a törődést. A szokásos esti -és persze éjszakai- rituálé után, melynek során például azzal kellett szembesülnöm, hogy már korántsem olyan könnyű megfürdetni izgőmozgócsupaerőkisasszonyt', mint egy-két hónapos korában, gyors reggelit követően (a kisasszony reggelizett) már érkezett is az Encó hívása, hogy mehetünk. Elindultunk hát kettecskén (Forest Gump után szabadon: - mint a borsó meg a héja), hogy végre hazahozzuk a családot. Ám, ha azt hiszed, kedves Olvasóm, hogy ezzel vége, meg fogsz lepődni, mert sajnos nincs...... (innen folytatom).


2016. augusztus 19., péntek

Apaságom 1673. napján............ V. rész

Hello kedves olvasóm!

 Ha csak most nyitottad meg a blogot, akkor ez a Kisfiunk kálváriájáról szóló bejegyzés fog visszaköszönni rád, így elárulok egy 'titkot': - miután egy sorozat ötödik részét olvasod nem árt, ha beásod magad az előzményekbe, melyeket -létrehozásuk sorrendjében, a most felsorolt számokra kattintva érhetsz el:
Ez itt, az első rész. Íme a második! A harmadik részt itt olvashatod el. A negyedik részt pedig itt. :) Ugye annyira nem is bonyolult. Mintha csak egy könyvet lapoznál. De itt az idő, hogy most is a lényegre térjek:

Az Encóka! Végig Keve mellett!
Hol is tartottam? Hát persze, az Anyánál. Amikor Keve hajnali egy óra után végre visszatért hozzánk abból a nagy 'semmiből', arról az útról ahová a műtőkhöz vezető mozgó lengőajtók -örökre a retinámba égett- látványa vezetett, nem mondom, hogy megkönnyebbültem. Sőt! 
 Ahogy az előző részben írtam: - ha a legfinomabban akarok fogalmazni, akkor is azt mondom, hogy Öcsike visszatértekor nem nyújtott szívderítő látványt. Az egész ijesztő volt a remegéssel, a nehéz légzéssel. Azzal, hogy több éjszakás nővérke, majd az altatóorvos is ott tüsténkedett körülötte hosszú perceken át. Egy, az ágyak fölött elhelyezett csőrendszerből, egy vizes szűrőn, átlátszó csöveken és maszkon át még oxigént is adni kellett a mi Kisfiunknak. Persze biztosan sokszor történik ugyanígy más gyermekekkel, mivel minden ott dolgozó a lehető legnagyobb nyugalommal és rutinnal tette a dolgát és még arra is maradt erejük, hogy a szülőket nyugtassák valamelyest, de ez akkor nekünk (nekem), abban a lelkiállapotban bevallom kicsit kevés volt.
 Az oxigénmaszkot viszont még így (vagy főleg így), félálomban -gondolom hatott a fáradtság és hatott még az a rengeteg gyógyszer, amit ilyenkor adnak- az altatásból nagyon rosszul ébredezve is nehezen tűrte meg magán az Öcsi, ezért unos-untalan le akarta venni az arcáról, többnyire sikerrel. Én meg csak dermedten bámultam a szenvedését.
 Nem úgy az Encóka! Aki: (-most elárulom neked kedves olvasó- szerintem egy hős!) a kezébe vette a kezdeményezést. Keve fölé hajolt, a maszkot az arcáról levette, majd az orrához és a szájához tartotta úgy, hogy az oxigénmaszk széle ne érjen a bőréhez. Ekkor Keve kissé megnyugodni látszott (addig úgy mozgolódott, hogy még betakarni is lehetetlenség volt). Nem sokkal később nagyjából magához is tért, akkor viszont erős fájdalomra panaszkodott. Azt mondata: "Nagyon fáj a csontom!" - kis cuki, így tenni kellett valamit ezügyben is.
Csak egyszer kellett szólnom a nővérkének (mondtam, hogy a Heim Pál Kórház egy ilyen hely), aki kisvártatva egy újabb fecskendővel tért vissza, hogy Kevének fájdalomcsillapítót adjon be. Amikor mindez megtörtént már nem is maradt más hátra, minthogy az Encóka (aki nyilván egy kicsivel sem volt fáradtabb nálam, mitől is lett volna), az éjszaka hátralévő részében Keve álmát felügyelje. A fájdalomcsillapító gyorsan visszarántotta a Kisfiunkat az ébrenlét határából és újra elaludt, így Anya még órákon át adta neki az oxigént, betakarta, ha kellett és a puszta jelenlétével (is) gyógyítgatta a Fiacskánkat. 
 Mi viszont ekkor búcsúztunk el, mert várt még rám a hazaút, hiszen továbbra sem volt semmilyen hosszabb emberi tartózkodásra alkalmas dolog nálunk, így mindezekért mindenhogy haza kellett mennem. Encóka ugyan győzködött, hogy ne induljak el hajnalban, de megnyugtattam, hogy nem lesz gond. Budapestről ki, az autópályára fel és irány haza. Már bőséggel vasárnap volt, mert kicsivel hajnali kettő után indultam csak el.
Itt már kicsit jobb kedéllyel
 Három óra felé állítottam le az autót, majd a Messengeren (még a kocsiból) jeleztem az Encónak hazaértemet. 'Biztosan nem aggódott' (nem a francokat), mert azonnal jött is a válasz. Ébren volt és Keve álmát 'ügyelte'. Tudtam, hogy egy hős! Később -a másnap reggeli beszélgetésünk során- derül ki, hogy egész éjjel tette a dolgát és valami egy órácska alvásidő jutott neki, az is egy széken ülve. 
 Otthon, mielőtt bármi mást csináltam volna, összeszedtem mindent, amit a listán láttam (Encó a kórterem folyosóján írta meg nekem éjjel, az indulásom előtt), majd gyors zuhany és fekvés, hogy korán reggel indulhassak vissza. Persze az álom nem jött, akárhogy vártam. Végül amolyan ájulásszerű, nagyjából másfél óra alvás után az ébresztő keltett és indultam vissza. Gond nélkül értem Budapestre, de szinte biztos, hogy a figyelem teljes hiányában. Meg is lett a böjtje.............................(innen folytatom).




2016. augusztus 17., szerda

Apaságom 1673. napján................... IV. rész

Szia Kedves Olvasóm! 

 Ha nyomon követted az előzményeket akkor tudod, hogy Keve Fiacskám -nem a legegyszerűbb- kartörése a sztori. Most is úgy folytatom ahogy a harmadik részt, vagyis ha nincs kedved lefelé görgetni, vagy itt, az írói facebook oldalamon kimazsolázni az első három részt (pedig amúgy érdemes), akkor ide kattintva az első, míg ide, a második résszel találkozhatsz és itt van a harmadik is.

   .......Szóval úgy 21:10 körül járt az idő. Öcsinek nem ízlett az alvás. Sem ekkor, sem később pedig nagyon igyekeztünk elterelni a figyelmét arról, ami még ezen a napon várt rá. Nyilvánvalóan félt, ahogy mi is, hiszen ködös magyarázataink vélhetőleg nem elégítették ki a kíváncsiságát. A sebészeti ambulancián 22:00 körülire mondták a műtét várható kezdetét, de ez az időpont (a korábbi tapasztalataink alapján már tudtuk), nem volt gránitból, nem volt kőbe vésve mint a magyar Alaptörvény, vagyis inkább mégiscsak pont olyan volt, hiszen bármikor módosulhatott.
 Sajnos, vagy szerencsére ezúttal is pontosan így lett, mert este tizenegykor még nem történt Kevével semmi azon kívül, hogy hamuszürke arccal, a szemei alatt hatalmas sötét karikákkal, de végül elszenderedett. A benne dolgozó összes furcsa érzés és a félelem, a hatalmas fáradtsága ellenére is sokáig ébren tartotta. Éjfélre járt, amikor nyílt a folyosóajtó és betolták rajta a sorban a Keve előtt álló (pontosabban fekvő) kis beteget, aki szintén egy kézoperációról érkezett vissza.
 A marcona beteghordó férfi nem sokat teketóriázott. A nővérpulton átlapozta az iratokat, majd már indult is a Kisfiunkért. Az infúzióját (amely aznap talán már a harmadik, vagy negyedik palack volt), az állványról leakasztva Öcsi ölébe tette, kitakarta Kevét, majd Őt a palackkal együtt felnyalábolva már vitte is a folyosón hagyott járgányához. Öcsi persze felébredt és a "...Hova viszel?..." - kérdést feltéve kezdett kétségbeesni, ám (mint már mondtam, itt minden nagyon flottul megy) már ott is állt a beteghordó kerekes ágya mellett egy nagyon kedves éjszakás nővérke, aki a branül egy másik szelepét megnyitva abba egy fecskendőt tolt, és annak tartalmát mind Kevébe nyomta. Így történhetett, hogy Öcsi kétségbeesett arckifejezése egyetlen pillanat alatt kisimult, és a kezdődő sírása nevetgélésbe csapott át.  (!)
 Tudom, hogy a kedélyjavító gyógyszer a protokoll része és bevallom hálás is voltam abban a pillanatban érte, hogy Öcsi kapott belőle, de azt feltétlenül hozzá kell tegyem, hogy eddigi életem során ilyet még soha nem láttam és azt a következtetést vontam le, hogy 'nagyon durva cucc' lehet, ami erre, ilyen minimális idő alatt képes. (Mondta is a nővér, miközben beadta Kevének, hogy hozott egy kis 'jókedvet'.) Abban a pillanatban ránk is ránk fért volna abból egy-egy dupla adag.
 Csak egy mondat a 'marcona beteghordóról'. Amikor megláttam a faszit, semmi jót nem néztem ki belőle. A közepes, ám erős testalkatú, jó negyvenes férfi arcán már jól látszott a rengeteg éjszakai műszak ugyanúgy, mint a cseppet sem könnyű életének minden terhe. (Nem ismerem őt, ám azt azért sejtem, hogy a Heim Pál Gyermekkórházból sem távozik valószínűleg mindenki gyógyultan és ennek terhére gondoltam, amikor a fentieket megfogalmaztam.) Ennek ellenére, amikor a Kisfiunkat kivette az ágyból halkan, szinte suttogva, a nevén szólítva nyugtatta Őt: - "Ne félj kicsi Keve, nem lesz semmi baj!..." Lehet, hogy nem pont ezekkel a szavakkal, de valahogy így, amiért -ismeretlenül is- szintén örökre hálás leszek neki és az ott dolgozóknak úgy általában is, ugyanis mindvégig ezt a hozzáállást tapasztaltuk ebben a kórházban.
 Szóval elvitték a Kisfiunkat. Mi meg csak álltunk ott éhesen, fáradtan és szinte teljesen kiüresedett lélekkel, -magunkat hirtelen tök feleslegesnek érezve- vártuk, hogy a dolgok végre kicsit jobbra forduljanak. Eltelt így néhány perc amikor rájöttünk, hogy nemcsak Kevének, de tulajdonképpen nekünk sem sikerült enni, vagy inni az elmúlt jó tíz órában és (hiszen még mindig 'nyársalósban' nyomtuk) akadt néhány egyéb szükséglet is, amit csak vásárlással lehetett kielégíteni. Neki is vágtam autóval a budapesti 'beszerzős' éjszakának, ami nem tartott sokáig, lévén volt némi helyismeretem, és a GPS sem utolsó dolog ilyenkor, vagyis bőven visszaértem a műtét vége előtt.
 A műtét vége: - bár külön bejegyzésben akartam először elmesélni Keve vesszőfutásának ezen részét, most mégis úgy gondolom, hogy még ebben a bejegyzésben írom le az operáció végével kapcsolatosan keletkezett tapasztalataimat. Valaki azt kérdezte: - "...Bent voltatok?....." Mire én -persze halál értetlenül- visszakérdeztem, hogy "...Hol bent?...." Bár igazán ez nem is értetlenség. Hiszen -amellett, hogy ezt minden létező szabályzó kifejezett tiltja- még szerintem sem lenne valami okos dolog beengedni egy szülőt a saját gyermeke operációjára, mert ami ott folyik, az biztosan nem szülői szemnek való látvány. Ahogy az sem, amikor a gyermeked ONNAN visszatér végre HOZZÁD!
 Az operáció bő egy óra hosszáig tartott (inkább másfél) és lényegében arról szólt, hogy Öcsi kis csontjainak helyzetét a megfelelő (tengely)irányba fordítva fémekkel rögzítették, és ismét felhelyezték a gipszet. Tök egyszerűen hangzik (még nekem is a vérhipochondernek'), de tuti nem az. Egyrészt mert akkor mi ezen másfél óra, másrészt pedig azért (Encóka elmondása alapján, aki egy későbbi gipszlevétel során látta, én meg nem), hogy bizony szemre sokkal rosszabb állapotba került az a kar -inkább karocska-, mint amilyenben a műtét előtt volt. (Merthogy az elejétől a végéig megduzzad -vagy inkább a kétszeresére nőtt- és szinte teljes hosszában durván elszíneződött.) Legalább is egyáltalán nem hasonlított a Fiacskánk másik kezére. Nagyon kézre sem........
 De Öcsi sem hasonlított nagyon önmagára. Nem volt jó azt látni (itt most megálltam egy kicsit, hogy a gondolataimat össze tudjam szedni, mert hatnak az emlékek rendesen) nagyon nem volt jó azt látni, hogy amikor elvitték, akkor Öcsi a begipszelt kezén túl egy kicsit álmos, ám amúgy teljesen egészségesnek tűnő fiúcska volt, amikor meg visszahozták, az apa és az anya szemében legalább is gyakorlatilag haldoklott. Ami persze NYILVÁNVALÓAN NEM IGAZ, viszont egy akadozva, csak komoly nehézségekkel lélegző, a kiugró értékei miatt állandó vészjelzéseket adó rákapcsolt műszer folyamatos sípolása mellett (egy másik szerkezetet is kapcsoltak Öcsire, hátha az első csak rossz) kábultan, és minden ízében reszketve fekvő kisfiú, aki ráadásul a saját gyermeked, hát nem szívderítő látvány. Én csak néztem ki a fejemből. Anya viszont helytállt. Keményen. Helyettem is............ (innen folytatom).

2016. augusztus 15., hétfő

Apaságom 1673. napján................ III. rész

Hellóka, nyalóka!

Még Hatvanban
 Ha már belekezdtem.......................... Nyilván folytatnom kell, merthogy -ha élhetek egy kedves barátom szavaival- ez egy meglehetősen hosszú nap volt. Most is úgy folytatom (hadd segítsek), ahogy a második részt, vagyis ha nincs kedved lefelé görgetni, vagy itt, az írói facebook oldalamon kimazsolázni az első két részt (pedig amúgy érdemes), akkor ide kattintva az első, míg ide, a második résszel találkozhatsz. 
 Hol is tartottunk! Ja igen. A kedélyes dáktor' kimondta a frankót: - operálni kell Öcsit és ő lesz az, aki ezt 'szívességet' megteszi nekünk. Hát volt egy kis rémület nem mondom. Leültünk. (Hát persze.)
 Ő meg velünk szemben és hosszas magyarázatba kezdett a törések típusáról, azok fajtáiról, és ellátásuk módjáról. Már épp ott tartott, hogy a súlyos, hármas típusú törések esetében, ahol a törést fel kell tárni, és sérült izmokat, ereket, meg idegeket kell 'helyre tenni' vette észre magát, hogy itt azért nem erről van szó és gyorsan a mi esetünkre kezdett el fókuszálni, mielőtt Kevével együtt sorban leestünk volna a székeinkről. Szóval nemcsak az általunk kitöltött másfél tonna nyomtatványon, meg beleegyező nyilatkozatokon szerepelt úgy, hogy "...szükséges mértékű felvilágosítást megkaptam......"
Hatvan ASK. Röntgenre várva (szegénykém)
 Jut eszembe: - nyilatkozatok! Az azért egy érdekes momentum, amikor kitöltesz egy ilyet. Van rajta sok-sok bla, bla bla, meg habala, habala. De van ott egy olyan rész, amely azt taglalja, hogy beavatkozásba annak ellenére is beleegyezel (és/vagy nem ugye), hogy tudod (most megpróbálom röviden, de érthetően leírni): - a műtét közben felléphet bármilyen komplikáció, melyre nem feltétlenül van megoldás vagyis: - a legnagyobb körültekintés ellenére is fennállt annak a lehetősége, hogy az alig négy éves gyermekedet többé már nem láthatod élve. Végül aláírod. Hát persze, hogy aláírod, mert nem akarod, hogy a gyermeked megnyomorodjon örökre, úgyhogy túl sok választásod nem marad.
 Hol is tartottam? Megvan! Szóval a dokink szépen elmondott mindent azzal kezdve, hogy Öcsike törése egy kettes típusú törés, melyet úgy kell elképzelni, hogy a könyökízület fölött, a felkar tövében törött el karja. 'Megnyugtatott' bennünket (nem nyugtatott meg amúgy), hogy ez egy elég szokványos, viszonylag sűrűn előforduló törés, mert ott igen vékony a csont és az a baj, hogy az ízülethez képest a felkarcsont tengelyirányban elfordult, ezért lett szükség operációra. Azután ismét leült az egyik számítógép elé, feltett még ötvenezer kérdést és beírta a válaszokat, majd a 'beszélgetés' végén fáradtan azt mondta: - tizenegy. Én persze azonnal rákérdeztem, hogy mi tizenegy, mire azt a választ kaptam, hogy Keve lesz aznap a tizenegyedik kisgyermek, akit megoperál (és még ott volt két másik sebész is, szóval zajlik ott az élet), majd tőlem elfordulva egy másik doktorral röviden azt beszélték meg, hogy az utókezelés a doki várható szabadsága miatt hogy jön majd ki. Mindenre gondoltak! De tényleg.........
Heim Pál Kórház. Óriáspizsiben
Azután fölkísértek bennünket az osztályra (Mondom: - fölkísértek! Nem csak úgy tébláboltunk ide-oda.), ahol Öcsi kórtermet, ágyat kapott és megkértek minket, hogy jó alaposan fürdessük meg. Ott álltunk a folyosón, úgy szalonnasütősen, retkesen, papucsban, ahogy otthonról eljöttünk. Én már rohantam volna a legközelebbi üzletbe törülközőért, meg 'kicsipizsiért' meg effélékért, de szóltak, hogy nem kell, mert van minden. Este nyolc óra körül voltunk már ekkor, és a nap nemhogy nem ért véget, de (legalább is Keve számára) még csak akkor kezdődött el.
Van már branül, van már 'vacsora'
A fürdés után mi, illetve az akkor már 'óriáspizsamás' Keve indultunk a kezelőbe egy 'cuki kis branülért', miután (mondom: - este nyolc óra volt) és Öcsi nagyon nem evett, nem ivott idáig, úgyhogy éppen ideje volt, hogy -ha mást nem is- de legalább egy infúziót kapjon. Ami amúgy 'nem valami jó étel' (vagy ital), de a semminél több. Ki nem száradt végül legalább is. A kezelőben felültettük a nagy ágyra, minket kértek, hogy álljunk mögé, ők elővették a szettet és elmondták a kisfiunknak, hogy sírhat, szitkozódhat, még sikoltozhat is, csak a kezét nem szabad megmozdítania. Szegény Fiacskánk meg csak ült szürke arccal, és kissé fáradtan ám nagy kerek szemekkel nézte, ahogy kicsomagolják a steril cuccokat, hogy annak valamelyik részét majd a kezébe szúrják. Szegénykém! Négy évesen ez nem lehet valami nagy élmény. Akkor is és most is elképzeltem, ahogy dolgozott benne a félelem.
Operációra várva
    Bekenték, beszúrták, a tűt kihúzták belőle (a műanyagcső maradt), a gyári ragasztófülekkel leragasztották, majd egy nagyon erős leukoplaszttal is rögzítették és már kész is volt. Pikk-pakk. Öcsi ugyan felsírt amikor a szúrást érezte, de meg sem rezdült. Kemény fiúcska ő ám! Kérdeztem is az ápolókat, hogy ez így 'rendben volt-e', mire azt a választ kaptam, hogy nagyon, mert van, hogy ugyanezen okból négyen-öten fognak le egy gyereket. Mindezek után nem maradt más hátra, mint megvárni, hogy Kevére kerüljön a sor. Úgyhogy visszasétáltunk a kórterembe, Öcsikét lefektettük, bekötötték az infúzióját és megpróbáltuk elterelni a figyelmét, miután -lettlégyen' bármilyen kimerült is- aludni nem nagyon akart. 21:10 körül járt az idő................(folytatom)

 

2016. augusztus 12., péntek

Apaságom 1673. napján...... II. rész

Hello kedves Olvasóm!

 A tegnapi ígéretemhez híven, ma belevájjuk magunkat a történet folytatásába. Aki nem akarja fárasztani magát az oldalon a lefelé görgetéssel, vagy a Facebook oldalamat felkeresve rákattintani az első részre, annak segítek azzal, hogy ide kattintva érje el a mai bejegyzés első részét.

 ........szóval ott tartottunk, hogy nem voltam teljesen biztos benne, hogy mit is fogok majd mondani az Encónak. Hisz ismét órák teltek el, mi sehol ugye, információ nulla. Úgy értem a számomra rendelkezésre álló infó sem volt valami túl sok. Egyet tudtam: - mennünk kell a Heim Pál Gyermekkórházba és kész. Az Albert Sweitzer Kórház parkolójából -miután Öcsikét biztonságosan elhelyeztem az ülésében és kiókumláltam, hogy hogyan kössem be egyáltalán- felhívtam Anyát, mondván a fejleményeket.
 Aznap ezért másodszor fogta a kisszéket az őszinte döbbenet, hogy kiüljön az Encó arcára. Bulinak vége, és míg mi a Fiacskámmal úton voltunk vissza a telekre, addig Anya összeszedte a Hugit, meg minden cuccunkat, hogy mihamarabb ledobhassuk a kislányt a maminál és indulhassunk Pestországba.
 Itt mesélem el, hogy mint családfő, mint apa, mint akármi, végig keményen tartottam magam, pedig azon túl, hogy idegesített az egyre komolyabbnak tűnő sérülés -ekkor még- egyre szarabbnak tűnő ellátása, mindvégig leírhatatlanul sajnáltam a négy éves, így nulla élettapasztalattal rendelkező és ezért a félelemtől és a fájdalomtól (na meg a "nem ehet, nem ihat" következményeitől) egyre gyengébb és egyre több kérdést feltevő Fiacskámat!
Viszont, amikor megérkeztünk a 'szabadidőparkba' ismét, kicsit változott ez is.
 Anya ugyanis amikor meglátta, az ekkor már 'tokától bokáig' begipszelt Fiacskánkat, sírni kezdett, ami elég ritka nála, így aztán kicsit nálam is eltörött a mécses. Nyilván így jött ki a feszültség egy része, melyet az eddig átélt nap okozott. (Igyekeztem persze mihamarabb szabadulni a könnyeimtől, mert azt semmiképp nem szerettem volna, ha Keve így meglát és mégjobban megijed.) Irány Budapest.........
 Fontosnak tartok megjegyezni egy érdekes momentumot: A hatvani kórházból ugye minimális információval eljőve gyakorlatilag úgy indultunk Budapestre, hogy annál többet, hogy oda kell mennünk nem nagyon tudtunk. (Bár a "nem ehet, nem ihat", meg a "Meg tudja oldani apuka?" elég beszédes.) Kiugrottunk hát ernyő nélkül a gépből és zuhantunk az egészségügyi ellátó rendszer 'semmijébe', de pontosabb, ha azt írom, hogy a földet éréshez közel, csupán csapódtunk az egyik szikláról a másikra. Talán ezért történt az, hogy amikor az egyre sápadtabb és fásultabb Keve (hamar ki tud ám száradni egy kisfiú) az út céljáról tett fel kérdéseket, mi nem igen tudtunk neki konkrét válaszokat adni, és Anya (nyilván zsigerből Őt és önmagát is nyugtatva) mondta, hogy "csak megnézik" -a Keve kezét- és nemsokára az M3 McDonaldsban esszük a hambit. Nos, nem így lett.......... 
 A budapesti Heim Pál Gyermekkórház (áldja az Isten őket), már egy teljesen másik kategória. Mint mondtam, volt ismeretünk már erről a helyről, mégis döbbenetesek voltak az új tapasztalataink. A betegfelvételen (ekkor olyan 16:30 - 17:00 óra között lehetett már az idő), hárman 'nyomták' folyamatosan és mögöttük is volt néhány dolgozó, akik azonnal reagáltak a felvételi pultnál ülők minden, az érkező beteggel kapcsolatos kérésére. "Mi a baj?" - kérdezték azonnal, mire beadtuk az irományokat, meg a törés röntgenfelvételét hordozó DVD lemezt, amit Hatvanban kaptunk. mondták: - 'D' Épület, alagsor, név szerint szólítanak majd. Átértünk, megtaláltuk a sebészeti ambulanciát és alig értünk a folyosóra, velünk szemben (tényleg, mint valami filmben) kinyílt egy automatikus ajtó, amin át kilépett egy fiatal, alacsony, fehér ruhás férfi aki nagy hangon, ámde mosolyogva, kedvesen köszöntötte Kevét név szerint és már be is invitált bennünket. 
 Hatalmas kezelő, hosszú asztalok, rajtuk számítógépek, előttük orvosok(!) gépelnek bőszen (nem diktálnak), közben folyamatosan, újra és újra átbeszélik a feladatokat, különböző színű pólókban rohangálnak mindenféle rendű és rangú emberek, komoly pörgés szombat délután. Óriási kontraszt ez, a vidéki kórházak (frissen tapasztalt) álmos (esetleg semmilyen) ügyintézéséhez képest. A bennünket megszólító fiatal dokival (mint kiderült ő is egy sebész volt) váltunk néhány szót, majd vele együtt legalább három orvos kezdi szemlélni a már előttünk odakerült DVD képét és gyorsan, csendesen konzultálnak. Amikor végeztek, odalépett hozzánk egy idősebb doktor (mint kiderült Dr. Karsza Levente főorvos úr), majd imígyen szólt az Encókához: "Jó estét kívánok anyuka! Dr. Karsza Levente vagyok, és én fogom megoperálni a kisfiukat." Na! Nekünk sem kellett több (mondjuk főleg az Encónak). Szegény 'döbbenet' aznap biztos túlórázott, mert már ment is a székéért............. (és hát persze, hogy folytatom ezúttal is).
 

2016. augusztus 11., csütörtök

Apaságom 1673. napján.........

Hello kedves Olvasóm!

Talán kicsit későn jelentkeztem ezen a felületen és ezért elnézésedet kérem, de volt itt sok minden. Először is történt egy baleset, de erről majd picit később. Aztán, mert szerettem volna már továbblépni abbéli állpotomból, hogy magamat bloggernek titulálva firkálgatok itt évek óta, indultam egy másik felületen megrendezett versenyben. 
 Pusztán azért, hogy lássam: - csakugyan érnek-e valamit az írásaim. Tisztelettel jelentem: - érnek! Hiszen az első olyan fordulót,melyben részt vettem, már meg is nyertem, de ez egy másik történet. Ám, ha a főoldal 'LINKLISTA' dobozában, vagy akár itt és most ebben a bejegyzésben rákattintasz az A MÁSIK BLOG! NAGYON JÓ LETT! szövegre, máris találkozhatsz az új blogommal is. Kattints rá, érdemes!
 Mindezek bizony igénybe vettek némi időt, továbbá szabadságon is voltam, de úgy érzem, hogy nem hanyagolhatom el a jó öreg The Jaszai Post-ot, így aztán ma végre klaviatúrát ragadtam, hogy elmesélhessek egy érdekes, ám kevésbé vidám történetet neked. (Azért majd igyekszem a 'tollat' humorba mártani.) 
 Szóval szabadságon voltam az apaságom 1673. napján (innen már tudhatod is, hogy ezúttal az Öcsikével történt valami) amikor egy kedves invitálásának eleget téve családostul megjelentünk András barátom 'szabadidőparkjában'. Ez egy hétvégi házas övezetben lévő kellemes kis telek házikóval, sütögető hellyel, trambulinnal, gyeppel, meg amit akarsz azzal.
 Szinte a reggeli órákban érkeztünk (ha őszinte akarok lenni, akkor elmesélem, hogy korábban, mint a házigazdák), hogy a friss levegőn élvezhessük annak a bizonyos július 23-ának a kellemes melegét. Rövidesen András is megérkezett a családjával, így birtokba vehettük a 'birtokot'. Nekikezdtünk az előkészületeknek, behordtuk a nap elengedhetetlen kellékeit, majd én, egy másik fordulóval a családom másik felét is felszállítmányoztam a helyszínre.
 Még csak nagyon kevés idő telt el, olyan dél körül lehetett (épp etettem a hét hónapos lánykámat), amikor a trambulintól kb.: 10 méterre, ölemben a bébivel észleltem, hogy a fiacskám -elunva az ugrálást-, mászik kifelé a játékból. Még meg is fordult a fejemben -látva őt-, hogy nem lesz az úgy jó, hiszen már három évesen is tudta, hogy popsival kell kijönni, nem pedig fejjel, amikor -miközben tuszakolta magát kifelé- az én egyébként okos fiacskám már ki is pottyant a földre. 
 Pontosabban egy, a belépést segítő tejes ládára és úgy a földre. Elég nagyot nyekkent a nagyjából másfél méteres magasságból, de láttunk már tőle hasonlót, így az első másodpercekben nem aggódtam. Ám ez az érzés hamar elmúlt, mert 1., - a földet éréskor egy rövid, de annál határozottabb sikoly hagyta el a száját, 2., - szokásától eltérően nem kelt fel.
 "Ez nem lesz jó" - gondoltam és indítottam a két bátyját, hogy segítsenek neki. Futottak a nagyfiúk, felsegítették Őt a földről, majd hozzám kísérték. Ekkorra az Öcsi édesanyja is odaért már, aki -látva, hogy a fiacskánk milyen sápadt- nyugtatni kezdte majd, miután Keve a karját erősen fájlalta és olyan furcsán erőtlenné vált, borogatást tett rá és lefektette a kisházban.
 Ám ez az állapot sem tartott tovább néhány percnél, mivel gyermekünk semmivel sem lett jobban, úgyhogy kért menjek be hozzá. Felültettem (nekem kellett, mert a kisfiunk már nem bírt egyedül), majd kivittem a házikó elé, hogy a karját megszemléljem. Látszólag semmilyen sérülés nem volt rajta még horzsolás, vagy véraláfutás sem, viszont a könyöke fölött felfedeztem egy enyhe duzzanatot. Minimális, szinte alig látható eltérést a másik karjához képest, valamint Keve olyan sápadt volt, mint még soha.  Igazából szavak sem voltak szükségesek.  Épp csak összevillant a szemünk a feleségemmel és én már tudtam, hogy indulnunk kell.
 Nosza, futottunk is egy tök felesleges, ám legalább egy fél órát igénybe vevő kört a gyöngyösi kórházban (ahol köztudottan, annak ellenére sincs traumatológia, hogy korábban a hírekben már volt arról szó, hogy lesz). Így röntgen és bármilyen egyéb vizsgálat nélkül, DE LEGALÁBB NÉHÁNY JÓ SZÓVAL, ÉS EGY KARFELKÖTÉSSEL GAZDAGABBAN elindultunk ismét, hogy megtudjuk mi baja az Öcsikének, illetve azért, hogy bármi is a baj, azt valaki ellássa végre. (Félreértés ne essék, most nem a gyöngyösi Bugát Pál Kórházat kárhoztatom.)
 Ja, azt nem mondtam, hogy hová! Hát persze, hogy tőlünk nagyjából húsz kilométerre lévő Hatvan városába. Egy felkötött karú, négyéves kisfiúval. "Meg tudja oldani apuka?" Ezdeszép'! Mert értem én a gazdaságosságot, meg a súlyponti kórházakat, meg a területi ellátás fontosságát, meg minden, az egészségügyi kormányzat által a legalább harmincöt éve 'adó-és járulékfizető pofámba' beletolt hazugságot, de ez azért tényleg nonszensz. De félre a politikával, mondom a tutit.
 Nem sokkal azután, hogy elindultunk csörgött a mobil, amin az Encóka (a felségem, a fiacskánk édesanyja) hívott aggódva, hogy mi a helyzet. Mondom neki: - Hatvan. Ugyan nem láttam az arcát, de éreztem a hangjában a döbbenetet, hiszen ő már visszavárt minket. Mondtam, hogy a gyöngyösiek szerint szinte biztos, hogy törés (ez aztán a diagnózis!), ám röntgen nélkül ezt viszonylag nehéz ezt ránézésre megítélni. (Vagyis ez a diagnózis pontosan az enyémmel volt egyenértékű.) 
 Hatvanban, az ottani Albert Sweitzer Kórházban gond nélkül haladtam át a biztonsági szolgálaton mondván, hogy a sérült kisfiamat szállítom, ám annál nehezebb volt a dolog többi része. A betegfelvételen (hát persze, hisz szombat volt), gyenge fél órát álldogáltunk, miután nem volt ott senki, majd az időközben megérkező adminisztrátor szúrós tekintetét is élvezhettük néhány percig, ugyanis -oh micsoda gyarlóság- siettemben nem vettem magamhoz Keve TAJ kártyáját én barom. A gyöngyösi kitérővel és az úttal együtt immáron két és fél óra telt el anélkül, hogy a gyermekemet olyan orvos látta volna, aki képes és jogosult is Őt ellátni! Fasza! 
 Innen azonban talán kicsit flottabbul mentek a dolgok. További húsz perc után már szólították is a fúcskát. A panasz meghallgatása, majd szemrevételezés után az ügyeletes doki a röntgenbe küldött bennünket. (Nem csoda, hiszen ekkorra a bal karja már úgy nézett ki, mintha valaki egy-egy fél almát dugott volna két oldalról a könyöke fölött, a bőre alá.) Ott csak legfeljebb tíz percet ha vártunk. (Egy csengővel kellett volna jelezni az érkezésünket, mert az ottani betegfelvételen sem ült senki, de az igazat megvallva, még ma sem tudom, hogy a csengőt hol kellett volna megnyomni.) Innentől viszont az események felgyorsultak......  
 A sebészeti rendelőben az orvos elmondta, hogy az Öcsi karja eltörött (zseniális), majd hozzátette, hogy begipszelik, de valószínűleg meg kell mutatni még másik orvosnak is. (Mifasz? Ha a törésen kívül még valami gond van, akkor miért is nem látjuk el? Vagy legalább miért nem mondjuk el? Nem értettem.) 
 "Országos Baleseti Intézet" - mondta a doki, ami ugye Pesten volna, én meg lestem ki a fejemből, majd -igazából lényegi magyarázat, vagy indoklás nélkül hozzátette- "a gyerek nem ehet, nem ihat. Még, ha könyörög sem." Nyilván sejthető, hogy ilyet egy esetleges operáció előtt állónak mondanak, de azért egy-két szakmai szó akkor jól esett volna. Mondjuk a már jól ismert kérdés újfent elhangzott: "Meg tudja oldani apuka?" Nembazdmegnem'! Hát persze, hogy meg tudom oldani.
 Mire Öcsit begipszelték, megint bejött az orvos és elmondta, hogy az OBI-ból (nem az áruházból) időközben Heim Pál Gyermekkórház lett, mert ott van most olyan orvos, aki segíthet. "Milyen?" - volt a nyelvemen a kérdés, de már inkább nem mondtam ki. Mert  minek. Mondjuk ez a közlés, még ebben az aggasztó helyzetben is jó érzéssel töltött el, hiszen az Öcsit, olyan nyolc hónapos korában egyszer már meg kellett operálni és ez a műtét szintén ebben a kórházban történt így tudtam, hogy ott jó kezekben lesz a gyerkőcünk. Már csak az volt a kérdés, hogy mindezt hogyan mondom el az Encónak................................. (folytatása következik).