2016. augusztus 23., kedd

Apaság 1673. napján ....... VI. rész

 Hello kedves olvasóm!

 Ha csak most nyitottad meg a blogot, akkor ez a Kisfiunk kálváriájáról szóló bejegyzés fog visszaköszönni rád, így elárulok egy 'titkot': - miután most egy sorozat hatodik részét olvasod nem árt, ha beásod magad az előzményekbe, melyeket -létrehozásuk sorrendjében, a most felsorolt számokra kattintva érhetsz el:
 Ez itt, az első rész. Íme a második! A harmadik részt itt olvashatod el. A negyedik részt pedig itt. :) Az egyszerűség jegyében a bevezetőt tovább gondolva ide kattintva érheted el, az ötödik részt. Ugye annyira nem is bonyolult. Mintha csak egy könyvet lapoznál. Ezután a minden részletre figyelő és kiterjedő okos-bevezető' után folytatnám kis családi történetünket.
 Az ötödik rész olvastán abban ugye mindannyian megegyezhetünk, hogy Anya egy valóságos hős. Sőt! Hősnő! Csakhogy cifrázhassam még egy kicsit. E témához még annyit azért feltétlenül szükségesnek tartok megjegyezni, hogy Encóka nyilván nem csak akkor este és éjjel, hanem a kórházi 'tartózkodásunk' ideje alatt mindvégig Keve mellett volt, szinte egyetlen percre sem mozdulva el mellőle. Az igényeit is úgy igazította, hogy akkor én ott legyek.
  De hogyan is lehetett volna másképp, hiszen Öcsi -bár rendkívül komfortosan érezte magát óriási kórházi ágyán és annak közvetlen közelében, de csak akkor, ha valamelyik szülője is ott volt. Erre a legjobb példa egy apró kis történet.
 Talán a vasárnapi napon délután történt (a műtét utáni napon), hogy az Encó, meg én épp arról társalogtunk, hogy lassan indulnom kellene hazafelé. A kicsi-lányunk ekkor már ugyanis bő másfél napja vidította társaságával a nagymamit, őt is haza kellett vinnem. Öcsi nem szólt és tulajdonképpen nem is tűnt úgy, hogy különösebben figyelne, de -mint kiderült- ez nem volt igaz.  
 Ugyanis az utolsó mondat után (én a haza szánt cuccot pakolásztam épp) Encó elindult kifelé a kórteremből, hogy egy cappuccino-t vásároljon magának a földszinti automatából, amikor Keve felkiáltott: "Ne hagyjatok egyedül!" Nyilván azt gondolta, hogy apa pakol, anya meg már megy is kifelé, mi lesz így? Akkor ő most egyedül marad? És szóvá is tette aggályait.
 Gyorsan megnyugtattam, hogy nem marad egyedül, anya csak egy kávét vesz magának és már jön is, csak az apa megy haza. De gondolj csak bele: - mi járhat a fejében? Mit érezhet egy ilyen helyzetben egy négyéves? Te ott hagynád? Képtelenség. Úgyhogy Encó igazi anyaként minden percét a kisfiunkkal töltve tette fantasztikusan mindvégig amit tennie kellett.
 Kicsit eltébláboltam, de muszáj voltam megemlékezni ismét a kisfiam ÉDESANYJÁRÓL! Így csupa nagybetűvel! De te emlékszel még? A vasárnap reggeli Budapestre érkezésemmel kapcsolatosan ígértem egy -másik- sztorit. Mondanám is: 
 Amikor másfél-két óra alvás után a még hajnalban összekapkodott dolgainkkal ismét elindultam a Heim Pál Kórházba, nem feltétlenül neveztem volna összeszedettnek, kipihentnek magamat. Az előző napunk olyan reggel hét óra felé kezdődött és -ahogy azt az előző részekben ecseteltem- nagyjából másnap hajnali fél négy körül ért véget. Az egyszerű szó nem illett arra a napra. Valahogy sehogy. Ehhez képest, vagy ettől függetlenül, rozoga szerkezetemet egy energiaitallal 'megerősítve' vágtam neki az útnak. Mindez különösebben nem is jelentett gondot, hisz Budapest tőlünk legfeljebb hetven kilométerre fekszik. Így aztán az otthonunktól a kórházig minden különösebb gond nélkül tettem meg az utat, szép időben, gyér forgalomban. Én legalább is azt hittem. 
  Ám, amikor a napokban hivatalos levél felvétele folytán kellett postára mennem, akkor döbbentem rá, hogy csak én hittem így, mert a rendőrség meg másképp gondolta. Megvan nektek az M3 bevezető? A Szerencs utca felé? Ha nincs, akkor mondom. 80-as, 70-es, 60-as, majd 50-es táblák, az út mindkét oldalán, mindenfelé. Valóságos táblaerdő! (Hogy a leghülyébbnek is feltűnjön b@szod.) És utána, a kereszteződés előtt mi van még? Hát persze, hogy egy rohadt nagy zártszelvény, tele kamerákkal. A VÉDA rendszer szorgosan figyelő eszközeivel. Csak egy teljesen idióta tudja ott elb@szni, no meg én. Így hát a borítékban lévő, finom meleg sárga színnel festett csekkecske, harmincezer jó magyar forint befizetésére ösztönzött, amolyan 'de azonnal' jelleggel. 
 Mondhatnám, hogy nincs elég bajunk amúgy is, meghogy' a kórházba siettem, meg hogy a rohadtk@rvaéletbeabbab@sszamegablablabla', de minek? Gyorsan meg is jegyzem: - nincs harag! Nincs örihari! Az állam tette a dolgát én meg az enyémet. Ugyanis, ha ott nem hetvennel, hanem ötvennel méltóztatok menni, akkor a kamerák legfeljebb álmosan bámulnak rám a kora reggeli órában anélkül, hogy bármit is rögzítettek volna. Vitathatatlan, hogy én voltam a ludas. És mindez több szót nem is érdemel.
 A kórházba visszaérve már egy kiegyensúlyozottabb, pihentebb és főleg: - jobb kedvű Kevét volt szerencsém átölelni, és az amúgy rendkívül fáradt Anya arca is valamivel simább volt (már ami a gyerkőcke állapotát illeti). Már nem hatottak az altatáskor használt gyógyszerek (vagy nem teljesen, hiszen alig fordult elő, hogy Keve bebóbiskolt volna), és az éjszakai rossz állapotának már szinte nyoma sem volt. Encóka elmondta: - amennyiben nem lesz Kevének hőemelkedése, vagy egyéb komplikációra utaló tünete, úgy hétfőn, valamikor a délelőtti órákban zárójelentést kapunk és mehetünk hazafelé. Meg is egyeztünk, hogy az ő telefonhívásához ütemezzük a hétfői napot. Kora délután -a fenti kis közjátékot követően- végül elindultam hazafelé ismét.   
 Aludnom kellett. Így lefeküdtem, hogy kora este magamhoz vehessem miniporontyot', Gréti lánykánkat, aki abban a korban van (nyolc hónapos), hogy még bőséggel 'elkéri' a törődést. A szokásos esti -és persze éjszakai- rituálé után, melynek során például azzal kellett szembesülnöm, hogy már korántsem olyan könnyű megfürdetni izgőmozgócsupaerőkisasszonyt', mint egy-két hónapos korában, gyors reggelit követően (a kisasszony reggelizett) már érkezett is az Encó hívása, hogy mehetünk. Elindultunk hát kettecskén (Forest Gump után szabadon: - mint a borsó meg a héja), hogy végre hazahozzuk a családot. Ám, ha azt hiszed, kedves Olvasóm, hogy ezzel vége, meg fogsz lepődni, mert sajnos nincs...... (innen folytatom).


Megjegyzés küldése