2016. augusztus 15., hétfő

Apaságom 1673. napján................ III. rész

Hellóka, nyalóka!

Még Hatvanban
 Ha már belekezdtem.......................... Nyilván folytatnom kell, merthogy -ha élhetek egy kedves barátom szavaival- ez egy meglehetősen hosszú nap volt. Most is úgy folytatom (hadd segítsek), ahogy a második részt, vagyis ha nincs kedved lefelé görgetni, vagy itt, az írói facebook oldalamon kimazsolázni az első két részt (pedig amúgy érdemes), akkor ide kattintva az első, míg ide, a második résszel találkozhatsz. 
 Hol is tartottunk! Ja igen. A kedélyes dáktor' kimondta a frankót: - operálni kell Öcsit és ő lesz az, aki ezt 'szívességet' megteszi nekünk. Hát volt egy kis rémület nem mondom. Leültünk. (Hát persze.)
 Ő meg velünk szemben és hosszas magyarázatba kezdett a törések típusáról, azok fajtáiról, és ellátásuk módjáról. Már épp ott tartott, hogy a súlyos, hármas típusú törések esetében, ahol a törést fel kell tárni, és sérült izmokat, ereket, meg idegeket kell 'helyre tenni' vette észre magát, hogy itt azért nem erről van szó és gyorsan a mi esetünkre kezdett el fókuszálni, mielőtt Kevével együtt sorban leestünk volna a székeinkről. Szóval nemcsak az általunk kitöltött másfél tonna nyomtatványon, meg beleegyező nyilatkozatokon szerepelt úgy, hogy "...szükséges mértékű felvilágosítást megkaptam......"
Hatvan ASK. Röntgenre várva (szegénykém)
 Jut eszembe: - nyilatkozatok! Az azért egy érdekes momentum, amikor kitöltesz egy ilyet. Van rajta sok-sok bla, bla bla, meg habala, habala. De van ott egy olyan rész, amely azt taglalja, hogy beavatkozásba annak ellenére is beleegyezel (és/vagy nem ugye), hogy tudod (most megpróbálom röviden, de érthetően leírni): - a műtét közben felléphet bármilyen komplikáció, melyre nem feltétlenül van megoldás vagyis: - a legnagyobb körültekintés ellenére is fennállt annak a lehetősége, hogy az alig négy éves gyermekedet többé már nem láthatod élve. Végül aláírod. Hát persze, hogy aláírod, mert nem akarod, hogy a gyermeked megnyomorodjon örökre, úgyhogy túl sok választásod nem marad.
 Hol is tartottam? Megvan! Szóval a dokink szépen elmondott mindent azzal kezdve, hogy Öcsike törése egy kettes típusú törés, melyet úgy kell elképzelni, hogy a könyökízület fölött, a felkar tövében törött el karja. 'Megnyugtatott' bennünket (nem nyugtatott meg amúgy), hogy ez egy elég szokványos, viszonylag sűrűn előforduló törés, mert ott igen vékony a csont és az a baj, hogy az ízülethez képest a felkarcsont tengelyirányban elfordult, ezért lett szükség operációra. Azután ismét leült az egyik számítógép elé, feltett még ötvenezer kérdést és beírta a válaszokat, majd a 'beszélgetés' végén fáradtan azt mondta: - tizenegy. Én persze azonnal rákérdeztem, hogy mi tizenegy, mire azt a választ kaptam, hogy Keve lesz aznap a tizenegyedik kisgyermek, akit megoperál (és még ott volt két másik sebész is, szóval zajlik ott az élet), majd tőlem elfordulva egy másik doktorral röviden azt beszélték meg, hogy az utókezelés a doki várható szabadsága miatt hogy jön majd ki. Mindenre gondoltak! De tényleg.........
Heim Pál Kórház. Óriáspizsiben
Azután fölkísértek bennünket az osztályra (Mondom: - fölkísértek! Nem csak úgy tébláboltunk ide-oda.), ahol Öcsi kórtermet, ágyat kapott és megkértek minket, hogy jó alaposan fürdessük meg. Ott álltunk a folyosón, úgy szalonnasütősen, retkesen, papucsban, ahogy otthonról eljöttünk. Én már rohantam volna a legközelebbi üzletbe törülközőért, meg 'kicsipizsiért' meg effélékért, de szóltak, hogy nem kell, mert van minden. Este nyolc óra körül voltunk már ekkor, és a nap nemhogy nem ért véget, de (legalább is Keve számára) még csak akkor kezdődött el.
Van már branül, van már 'vacsora'
A fürdés után mi, illetve az akkor már 'óriáspizsamás' Keve indultunk a kezelőbe egy 'cuki kis branülért', miután (mondom: - este nyolc óra volt) és Öcsi nagyon nem evett, nem ivott idáig, úgyhogy éppen ideje volt, hogy -ha mást nem is- de legalább egy infúziót kapjon. Ami amúgy 'nem valami jó étel' (vagy ital), de a semminél több. Ki nem száradt végül legalább is. A kezelőben felültettük a nagy ágyra, minket kértek, hogy álljunk mögé, ők elővették a szettet és elmondták a kisfiunknak, hogy sírhat, szitkozódhat, még sikoltozhat is, csak a kezét nem szabad megmozdítania. Szegény Fiacskánk meg csak ült szürke arccal, és kissé fáradtan ám nagy kerek szemekkel nézte, ahogy kicsomagolják a steril cuccokat, hogy annak valamelyik részét majd a kezébe szúrják. Szegénykém! Négy évesen ez nem lehet valami nagy élmény. Akkor is és most is elképzeltem, ahogy dolgozott benne a félelem.
Operációra várva
    Bekenték, beszúrták, a tűt kihúzták belőle (a műanyagcső maradt), a gyári ragasztófülekkel leragasztották, majd egy nagyon erős leukoplaszttal is rögzítették és már kész is volt. Pikk-pakk. Öcsi ugyan felsírt amikor a szúrást érezte, de meg sem rezdült. Kemény fiúcska ő ám! Kérdeztem is az ápolókat, hogy ez így 'rendben volt-e', mire azt a választ kaptam, hogy nagyon, mert van, hogy ugyanezen okból négyen-öten fognak le egy gyereket. Mindezek után nem maradt más hátra, mint megvárni, hogy Kevére kerüljön a sor. Úgyhogy visszasétáltunk a kórterembe, Öcsikét lefektettük, bekötötték az infúzióját és megpróbáltuk elterelni a figyelmét, miután -lettlégyen' bármilyen kimerült is- aludni nem nagyon akart. 21:10 körül járt az idő................(folytatom)

 
Megjegyzés küldése