2016. augusztus 17., szerda

Apaságom 1673. napján................... IV. rész

Szia Kedves Olvasóm! 

 Ha nyomon követted az előzményeket akkor tudod, hogy Keve Fiacskám -nem a legegyszerűbb- kartörése a sztori. Most is úgy folytatom ahogy a harmadik részt, vagyis ha nincs kedved lefelé görgetni, vagy itt, az írói facebook oldalamon kimazsolázni az első három részt (pedig amúgy érdemes), akkor ide kattintva az első, míg ide, a második résszel találkozhatsz és itt van a harmadik is.

   .......Szóval úgy 21:10 körül járt az idő. Öcsinek nem ízlett az alvás. Sem ekkor, sem később pedig nagyon igyekeztünk elterelni a figyelmét arról, ami még ezen a napon várt rá. Nyilvánvalóan félt, ahogy mi is, hiszen ködös magyarázataink vélhetőleg nem elégítették ki a kíváncsiságát. A sebészeti ambulancián 22:00 körülire mondták a műtét várható kezdetét, de ez az időpont (a korábbi tapasztalataink alapján már tudtuk), nem volt gránitból, nem volt kőbe vésve mint a magyar Alaptörvény, vagyis inkább mégiscsak pont olyan volt, hiszen bármikor módosulhatott.
 Sajnos, vagy szerencsére ezúttal is pontosan így lett, mert este tizenegykor még nem történt Kevével semmi azon kívül, hogy hamuszürke arccal, a szemei alatt hatalmas sötét karikákkal, de végül elszenderedett. A benne dolgozó összes furcsa érzés és a félelem, a hatalmas fáradtsága ellenére is sokáig ébren tartotta. Éjfélre járt, amikor nyílt a folyosóajtó és betolták rajta a sorban a Keve előtt álló (pontosabban fekvő) kis beteget, aki szintén egy kézoperációról érkezett vissza.
 A marcona beteghordó férfi nem sokat teketóriázott. A nővérpulton átlapozta az iratokat, majd már indult is a Kisfiunkért. Az infúzióját (amely aznap talán már a harmadik, vagy negyedik palack volt), az állványról leakasztva Öcsi ölébe tette, kitakarta Kevét, majd Őt a palackkal együtt felnyalábolva már vitte is a folyosón hagyott járgányához. Öcsi persze felébredt és a "...Hova viszel?..." - kérdést feltéve kezdett kétségbeesni, ám (mint már mondtam, itt minden nagyon flottul megy) már ott is állt a beteghordó kerekes ágya mellett egy nagyon kedves éjszakás nővérke, aki a branül egy másik szelepét megnyitva abba egy fecskendőt tolt, és annak tartalmát mind Kevébe nyomta. Így történhetett, hogy Öcsi kétségbeesett arckifejezése egyetlen pillanat alatt kisimult, és a kezdődő sírása nevetgélésbe csapott át.  (!)
 Tudom, hogy a kedélyjavító gyógyszer a protokoll része és bevallom hálás is voltam abban a pillanatban érte, hogy Öcsi kapott belőle, de azt feltétlenül hozzá kell tegyem, hogy eddigi életem során ilyet még soha nem láttam és azt a következtetést vontam le, hogy 'nagyon durva cucc' lehet, ami erre, ilyen minimális idő alatt képes. (Mondta is a nővér, miközben beadta Kevének, hogy hozott egy kis 'jókedvet'.) Abban a pillanatban ránk is ránk fért volna abból egy-egy dupla adag.
 Csak egy mondat a 'marcona beteghordóról'. Amikor megláttam a faszit, semmi jót nem néztem ki belőle. A közepes, ám erős testalkatú, jó negyvenes férfi arcán már jól látszott a rengeteg éjszakai műszak ugyanúgy, mint a cseppet sem könnyű életének minden terhe. (Nem ismerem őt, ám azt azért sejtem, hogy a Heim Pál Gyermekkórházból sem távozik valószínűleg mindenki gyógyultan és ennek terhére gondoltam, amikor a fentieket megfogalmaztam.) Ennek ellenére, amikor a Kisfiunkat kivette az ágyból halkan, szinte suttogva, a nevén szólítva nyugtatta Őt: - "Ne félj kicsi Keve, nem lesz semmi baj!..." Lehet, hogy nem pont ezekkel a szavakkal, de valahogy így, amiért -ismeretlenül is- szintén örökre hálás leszek neki és az ott dolgozóknak úgy általában is, ugyanis mindvégig ezt a hozzáállást tapasztaltuk ebben a kórházban.
 Szóval elvitték a Kisfiunkat. Mi meg csak álltunk ott éhesen, fáradtan és szinte teljesen kiüresedett lélekkel, -magunkat hirtelen tök feleslegesnek érezve- vártuk, hogy a dolgok végre kicsit jobbra forduljanak. Eltelt így néhány perc amikor rájöttünk, hogy nemcsak Kevének, de tulajdonképpen nekünk sem sikerült enni, vagy inni az elmúlt jó tíz órában és (hiszen még mindig 'nyársalósban' nyomtuk) akadt néhány egyéb szükséglet is, amit csak vásárlással lehetett kielégíteni. Neki is vágtam autóval a budapesti 'beszerzős' éjszakának, ami nem tartott sokáig, lévén volt némi helyismeretem, és a GPS sem utolsó dolog ilyenkor, vagyis bőven visszaértem a műtét vége előtt.
 A műtét vége: - bár külön bejegyzésben akartam először elmesélni Keve vesszőfutásának ezen részét, most mégis úgy gondolom, hogy még ebben a bejegyzésben írom le az operáció végével kapcsolatosan keletkezett tapasztalataimat. Valaki azt kérdezte: - "...Bent voltatok?....." Mire én -persze halál értetlenül- visszakérdeztem, hogy "...Hol bent?...." Bár igazán ez nem is értetlenség. Hiszen -amellett, hogy ezt minden létező szabályzó kifejezett tiltja- még szerintem sem lenne valami okos dolog beengedni egy szülőt a saját gyermeke operációjára, mert ami ott folyik, az biztosan nem szülői szemnek való látvány. Ahogy az sem, amikor a gyermeked ONNAN visszatér végre HOZZÁD!
 Az operáció bő egy óra hosszáig tartott (inkább másfél) és lényegében arról szólt, hogy Öcsi kis csontjainak helyzetét a megfelelő (tengely)irányba fordítva fémekkel rögzítették, és ismét felhelyezték a gipszet. Tök egyszerűen hangzik (még nekem is a vérhipochondernek'), de tuti nem az. Egyrészt mert akkor mi ezen másfél óra, másrészt pedig azért (Encóka elmondása alapján, aki egy későbbi gipszlevétel során látta, én meg nem), hogy bizony szemre sokkal rosszabb állapotba került az a kar -inkább karocska-, mint amilyenben a műtét előtt volt. (Merthogy az elejétől a végéig megduzzad -vagy inkább a kétszeresére nőtt- és szinte teljes hosszában durván elszíneződött.) Legalább is egyáltalán nem hasonlított a Fiacskánk másik kezére. Nagyon kézre sem........
 De Öcsi sem hasonlított nagyon önmagára. Nem volt jó azt látni (itt most megálltam egy kicsit, hogy a gondolataimat össze tudjam szedni, mert hatnak az emlékek rendesen) nagyon nem volt jó azt látni, hogy amikor elvitték, akkor Öcsi a begipszelt kezén túl egy kicsit álmos, ám amúgy teljesen egészségesnek tűnő fiúcska volt, amikor meg visszahozták, az apa és az anya szemében legalább is gyakorlatilag haldoklott. Ami persze NYILVÁNVALÓAN NEM IGAZ, viszont egy akadozva, csak komoly nehézségekkel lélegző, a kiugró értékei miatt állandó vészjelzéseket adó rákapcsolt műszer folyamatos sípolása mellett (egy másik szerkezetet is kapcsoltak Öcsire, hátha az első csak rossz) kábultan, és minden ízében reszketve fekvő kisfiú, aki ráadásul a saját gyermeked, hát nem szívderítő látvány. Én csak néztem ki a fejemből. Anya viszont helytállt. Keményen. Helyettem is............ (innen folytatom).
Megjegyzés küldése