Apaságom 1673. napján.........

Hello kedves Olvasóm!

Talán kicsit későn jelentkeztem ezen a felületen és ezért elnézésedet kérem, de volt itt sok minden. Először is történt egy baleset, de erről majd picit később. Aztán, mert szerettem volna már továbblépni abbéli állpotomból, hogy magamat bloggernek titulálva firkálgatok itt évek óta, indultam egy másik felületen megrendezett versenyben. 

 Pusztán azért, hogy lássam: - csakugyan érnek-e valamit az írásaim. Tisztelettel jelentem: - érnek! Hiszen az első olyan fordulót,melyben részt vettem, már meg is nyertem, de ez egy másik történet. Ám, ha a főoldal 'LINKLISTA' dobozában, vagy akár itt és most ebben a bejegyzésben rákattintasz az A MÁSIK BLOG! NAGYON JÓ LETT! szövegre, máris találkozhatsz az új blogommal is. Kattints rá, érdemes!

 Mindezek bizony igénybe vettek némi időt, továbbá szabadságon is voltam, de úgy érzem, hogy nem hanyagolhatom el a jó öreg The Jaszai Post-ot, így aztán ma végre klaviatúrát ragadtam, hogy elmesélhessek egy érdekes, ám kevésbé vidám történetet neked. (Azért majd igyekszem a 'tollat' humorba mártani.) 

 Szóval szabadságon voltam az apaságom 1673. napján (innen már tudhatod is, hogy ezúttal az Öcsikével történt valami) amikor egy kedves invitálásának eleget téve családostul megjelentünk András barátom 'szabadidőparkjában'. Ez egy hétvégi házas övezetben lévő kellemes kis telek házikóval, sütögető hellyel, trambulinnal, gyeppel, meg amit akarsz azzal.

 Szinte a reggeli órákban érkeztünk (ha őszinte akarok lenni, akkor elmesélem, hogy korábban, mint a házigazdák), hogy a friss levegőn élvezhessük annak a bizonyos július 23-ának a kellemes melegét. Rövidesen András is megérkezett a családjával, így birtokba vehettük a 'birtokot'. Nekikezdtünk az előkészületeknek, behordtuk a nap elengedhetetlen kellékeit, majd én, egy másik fordulóval a családom másik felét is felszállítmányoztam a helyszínre.

 Még csak nagyon kevés idő telt el, olyan dél körül lehetett (épp etettem a hét hónapos lánykámat), amikor a trambulintól kb.: 10 méterre, ölemben a bébivel észleltem, hogy a fiacskám -elunva az ugrálást-, mászik kifelé a játékból. Még meg is fordult a fejemben -látva őt-, hogy nem lesz az úgy jó, hiszen már három évesen is tudta, hogy popsival kell kijönni, nem pedig fejjel, amikor -miközben tuszakolta magát kifelé- az én egyébként okos fiacskám már ki is pottyant a földre. 

 Pontosabban egy, a belépést segítő tejes ládára és úgy a földre. Elég nagyot nyekkent a nagyjából másfél méteres magasságból, de láttunk már tőle hasonlót, így az első másodpercekben nem aggódtam. Ám ez az érzés hamar elmúlt, mert 1., - a földet éréskor egy rövid, de annál határozottabb sikoly hagyta el a száját, 2., - szokásától eltérően nem kelt fel.

 "Ez nem lesz jó" - gondoltam és indítottam a két bátyját, hogy segítsenek neki. Futottak a nagyfiúk, felsegítették Őt a földről, majd hozzám kísérték. Ekkorra az Öcsi édesanyja is odaért már, aki -látva, hogy a fiacskánk milyen sápadt- nyugtatni kezdte majd, miután Keve a karját erősen fájlalta és olyan furcsán erőtlenné vált, borogatást tett rá és lefektette a kisházban.

 Ám ez az állapot sem tartott tovább néhány percnél, mivel gyermekünk semmivel sem lett jobban, úgyhogy kért menjek be hozzá. Felültettem (nekem kellett, mert a kisfiunk már nem bírt egyedül), majd kivittem a házikó elé, hogy a karját megszemléljem. Látszólag semmilyen sérülés nem volt rajta még horzsolás, vagy véraláfutás sem, viszont a könyöke fölött felfedeztem egy enyhe duzzanatot. Minimális, szinte alig látható eltérést a másik karjához képest, valamint Keve olyan sápadt volt, mint még soha.  Igazából szavak sem voltak szükségesek.  Épp csak összevillant a szemünk a feleségemmel és én már tudtam, hogy indulnunk kell.

 Nosza, futottunk is egy tök felesleges, ám legalább egy fél órát igénybe vevő kört a gyöngyösi kórházban (ahol köztudottan, annak ellenére sincs traumatológia, hogy korábban a hírekben már volt arról szó, hogy lesz). Így röntgen és bármilyen egyéb vizsgálat nélkül, DE LEGALÁBB NÉHÁNY JÓ SZÓVAL, ÉS EGY KARFELKÖTÉSSEL GAZDAGABBAN elindultunk ismét, hogy megtudjuk mi baja az Öcsikének, illetve azért, hogy bármi is a baj, azt valaki ellássa végre. (Félreértés ne essék, most nem a gyöngyösi Bugát Pál Kórházat kárhoztatom.)

 Ja, azt nem mondtam, hogy hová! Hát persze, hogy tőlünk nagyjából húsz kilométerre lévő Hatvan városába. Egy felkötött karú, négyéves kisfiúval. "Meg tudja oldani apuka?" Ezdeszép'! Mert értem én a gazdaságosságot, meg a súlyponti kórházakat, meg a területi ellátás fontosságát, meg minden, az egészségügyi kormányzat által a legalább harmincöt éve 'adó-és járulékfizető pofámba' beletolt hazugságot, de ez azért tényleg nonszensz. De félre a politikával, mondom a tutit.

 Nem sokkal azután, hogy elindultunk csörgött a mobil, amin az Encóka (a felségem, a fiacskánk édesanyja) hívott aggódva, hogy mi a helyzet. Mondom neki: - Hatvan. Ugyan nem láttam az arcát, de éreztem a hangjában a döbbenetet, hiszen ő már visszavárt minket. Mondtam, hogy a gyöngyösiek szerint szinte biztos, hogy törés (ez aztán a diagnózis!), ám röntgen nélkül ezt viszonylag nehéz ezt ránézésre megítélni. (Vagyis ez a diagnózis pontosan az enyémmel volt egyenértékű.) 

 Hatvanban, az ottani Albert Sweitzer Kórházban gond nélkül haladtam át a biztonsági szolgálaton mondván, hogy a sérült kisfiamat szállítom, ám annál nehezebb volt a dolog többi része. A betegfelvételen (hát persze, hisz szombat volt), gyenge fél órát álldogáltunk, miután nem volt ott senki, majd az időközben megérkező adminisztrátor szúrós tekintetét is élvezhettük néhány percig, ugyanis -oh micsoda gyarlóság- siettemben nem vettem magamhoz Keve TAJ kártyáját én barom. A gyöngyösi kitérővel és az úttal együtt immáron két és fél óra telt el anélkül, hogy a gyermekemet olyan orvos látta volna, aki képes és jogosult is Őt ellátni! Fasza! 

 Innen azonban talán kicsit flottabbul mentek a dolgok. További húsz perc után már szólították is a fúcskát. A panasz meghallgatása, majd szemrevételezés után az ügyeletes doki a röntgenbe küldött bennünket. (Nem csoda, hiszen ekkorra a bal karja már úgy nézett ki, mintha valaki egy-egy fél almát dugott volna két oldalról a könyöke fölött, a bőre alá.) Ott csak legfeljebb tíz percet ha vártunk. (Egy csengővel kellett volna jelezni az érkezésünket, mert az ottani betegfelvételen sem ült senki, de az igazat megvallva, még ma sem tudom, hogy a csengőt hol kellett volna megnyomni.) Innentől viszont az események felgyorsultak......  

 A sebészeti rendelőben az orvos elmondta, hogy az Öcsi karja eltörött (zseniális), majd hozzátette, hogy begipszelik, de valószínűleg meg kell mutatni még másik orvosnak is. (Mifasz? Ha a törésen kívül még valami gond van, akkor miért is nem látjuk el? Vagy legalább miért nem mondjuk el? Nem értettem.) 

 "Országos Baleseti Intézet" - mondta a doki, ami ugye Pesten volna, én meg lestem ki a fejemből, majd -igazából lényegi magyarázat, vagy indoklás nélkül hozzátette- "a gyerek nem ehet, nem ihat. Még, ha könyörög sem." Nyilván sejthető, hogy ilyet egy esetleges operáció előtt állónak mondanak, de azért egy-két szakmai szó akkor jól esett volna. Mondjuk a már jól ismert kérdés újfent elhangzott: "Meg tudja oldani apuka?" Nembazdmegnem'! Hát persze, hogy meg tudom oldani.

 Mire Öcsit begipszelték, megint bejött az orvos és elmondta, hogy az OBI-ból (nem az áruházból) időközben Heim Pál Gyermekkórház lett, mert ott van most olyan orvos, aki segíthet. "Milyen?" - volt a nyelvemen a kérdés, de már inkább nem mondtam ki. Mert  minek. Mondjuk ez a közlés, még ebben az aggasztó helyzetben is jó érzéssel töltött el, hiszen az Öcsit, olyan nyolc hónapos korában egyszer már meg kellett operálni és ez a műtét szintén ebben a kórházban történt így tudtam, hogy ott jó kezekben lesz a gyerkőcünk. Már csak az volt a kérdés, hogy mindezt hogyan mondom el az Encónak................................. (folytatása következik).