2016. augusztus 19., péntek

Apaságom 1673. napján............ V. rész

Hello kedves olvasóm!

 Ha csak most nyitottad meg a blogot, akkor ez a Kisfiunk kálváriájáról szóló bejegyzés fog visszaköszönni rád, így elárulok egy 'titkot': - miután egy sorozat ötödik részét olvasod nem árt, ha beásod magad az előzményekbe, melyeket -létrehozásuk sorrendjében, a most felsorolt számokra kattintva érhetsz el:
Ez itt, az első rész. Íme a második! A harmadik részt itt olvashatod el. A negyedik részt pedig itt. :) Ugye annyira nem is bonyolult. Mintha csak egy könyvet lapoznál. De itt az idő, hogy most is a lényegre térjek:

Az Encóka! Végig Keve mellett!
Hol is tartottam? Hát persze, az Anyánál. Amikor Keve hajnali egy óra után végre visszatért hozzánk abból a nagy 'semmiből', arról az útról ahová a műtőkhöz vezető mozgó lengőajtók -örökre a retinámba égett- látványa vezetett, nem mondom, hogy megkönnyebbültem. Sőt! 
 Ahogy az előző részben írtam: - ha a legfinomabban akarok fogalmazni, akkor is azt mondom, hogy Öcsike visszatértekor nem nyújtott szívderítő látványt. Az egész ijesztő volt a remegéssel, a nehéz légzéssel. Azzal, hogy több éjszakás nővérke, majd az altatóorvos is ott tüsténkedett körülötte hosszú perceken át. Egy, az ágyak fölött elhelyezett csőrendszerből, egy vizes szűrőn, átlátszó csöveken és maszkon át még oxigént is adni kellett a mi Kisfiunknak. Persze biztosan sokszor történik ugyanígy más gyermekekkel, mivel minden ott dolgozó a lehető legnagyobb nyugalommal és rutinnal tette a dolgát és még arra is maradt erejük, hogy a szülőket nyugtassák valamelyest, de ez akkor nekünk (nekem), abban a lelkiállapotban bevallom kicsit kevés volt.
 Az oxigénmaszkot viszont még így (vagy főleg így), félálomban -gondolom hatott a fáradtság és hatott még az a rengeteg gyógyszer, amit ilyenkor adnak- az altatásból nagyon rosszul ébredezve is nehezen tűrte meg magán az Öcsi, ezért unos-untalan le akarta venni az arcáról, többnyire sikerrel. Én meg csak dermedten bámultam a szenvedését.
 Nem úgy az Encóka! Aki: (-most elárulom neked kedves olvasó- szerintem egy hős!) a kezébe vette a kezdeményezést. Keve fölé hajolt, a maszkot az arcáról levette, majd az orrához és a szájához tartotta úgy, hogy az oxigénmaszk széle ne érjen a bőréhez. Ekkor Keve kissé megnyugodni látszott (addig úgy mozgolódott, hogy még betakarni is lehetetlenség volt). Nem sokkal később nagyjából magához is tért, akkor viszont erős fájdalomra panaszkodott. Azt mondata: "Nagyon fáj a csontom!" - kis cuki, így tenni kellett valamit ezügyben is.
Csak egyszer kellett szólnom a nővérkének (mondtam, hogy a Heim Pál Kórház egy ilyen hely), aki kisvártatva egy újabb fecskendővel tért vissza, hogy Kevének fájdalomcsillapítót adjon be. Amikor mindez megtörtént már nem is maradt más hátra, minthogy az Encóka (aki nyilván egy kicsivel sem volt fáradtabb nálam, mitől is lett volna), az éjszaka hátralévő részében Keve álmát felügyelje. A fájdalomcsillapító gyorsan visszarántotta a Kisfiunkat az ébrenlét határából és újra elaludt, így Anya még órákon át adta neki az oxigént, betakarta, ha kellett és a puszta jelenlétével (is) gyógyítgatta a Fiacskánkat. 
 Mi viszont ekkor búcsúztunk el, mert várt még rám a hazaút, hiszen továbbra sem volt semmilyen hosszabb emberi tartózkodásra alkalmas dolog nálunk, így mindezekért mindenhogy haza kellett mennem. Encóka ugyan győzködött, hogy ne induljak el hajnalban, de megnyugtattam, hogy nem lesz gond. Budapestről ki, az autópályára fel és irány haza. Már bőséggel vasárnap volt, mert kicsivel hajnali kettő után indultam csak el.
Itt már kicsit jobb kedéllyel
 Három óra felé állítottam le az autót, majd a Messengeren (még a kocsiból) jeleztem az Encónak hazaértemet. 'Biztosan nem aggódott' (nem a francokat), mert azonnal jött is a válasz. Ébren volt és Keve álmát 'ügyelte'. Tudtam, hogy egy hős! Később -a másnap reggeli beszélgetésünk során- derül ki, hogy egész éjjel tette a dolgát és valami egy órácska alvásidő jutott neki, az is egy széken ülve. 
 Otthon, mielőtt bármi mást csináltam volna, összeszedtem mindent, amit a listán láttam (Encó a kórterem folyosóján írta meg nekem éjjel, az indulásom előtt), majd gyors zuhany és fekvés, hogy korán reggel indulhassak vissza. Persze az álom nem jött, akárhogy vártam. Végül amolyan ájulásszerű, nagyjából másfél óra alvás után az ébresztő keltett és indultam vissza. Gond nélkül értem Budapestre, de szinte biztos, hogy a figyelem teljes hiányában. Meg is lett a böjtje.............................(innen folytatom).




Megjegyzés küldése